Tege: Béke (M.A.G.U.S. novella)
novella
Németh Gábor: Az őrszem (M.A.G.U.S. novella)
Az idő ólomlábakon vánszorog. Egyre jobban úrrá lesz rajtam a szellemi kimerültség. Ráhajolok a fegyverre. Leheletem gőzölögve száll, majd kikerülve a torony teteje alól eltűnik a táncoló hópelyhek között. Hallom csikorogni az óriási nyílpuska eresztékeit a kezem alatt, ahogy pár fokot módosítok az irányzékon. Meresztem a szemem a kavargó havazásba. Homályosan látom a célt. Százlépésnyi távolságra, a határ túloldalán ugyanilyen torony, belőle ugyanígy páncéltörő mered felém, készen belém repíteni egy méteres nyilat. Mögötte a vérszomjasan vigyorgó vörösen izzó szemű gorviki katona, Az Árnyékom, aki torz istene nevét kiáltva tövig rántja a kioldó kart. Elakad a lélegzetem, de mert egy másodperc elteltével még mindig nem érzem a koponyámba csapódó deres acélhegyet, kinyitom a szemem. A nyíl még a helyén, a katona kontúrja halványan rajzolódik ki mögötte. Szaggatott sóhajjal köszönöm meg Domvik-nak hogy újra csak fáradt elmém játszott velem. Mintha csendes fohászomra lenne a válasz, egy fehér galamb száll a korlátra. Lábáról apró tekercs lóg alá. Dermedt ujjakkal, ügyetlenül kapkodva bontom ki a parancsot, és fellélegzem a tartalmát látva. Rátaposok az irányzék rögzítését oldó pedálra, az ég felé fordítom a fegyvert, kiveszem a nyilat, és a motollával lassan visszaeresztem nyugalmi helyzetbe az ideget. Néhány szívdobbanás múlva Az Árnyékom is ugyanezt teszi. Kimerülten dőlök a falnak, majd a padlóra csúszom. Tudom jól, ma már nem lesz több riasztás. Közelebb húzódom a sarokban álló kályhához, mely gyengén sugározza felém melegét. Dideregve összébb húzom a köpenyem, és a térdeimre hajtom a fejem.
Úgynevezett kalandozók… – A XX. Vándorkrónikák központi moduljának második hangulatkeltője
A késő délutáni fény tompa aranyként simult végig Equassel ódon negyedének palafedeles háztetőin, miközben Sina, a hallgatag fejvadász, Aden, a délceg harcos, Gorab, az udvari ork és Ulyess, a könnyed léptű tolvaj a szűk utcák zegzugában haladva megérkezett ahhoz a szerény, ám kifogástalan ízléssel berendezett épülethez, ahol Shao Shin-Kao advocatus várta őket a megbeszélt időpontban. A szuke jogtudor híre messze földön ismert volt, hiszen nem csupán a törvény paragrafusait forgatta kivételes éleselméjűséggel, hanem olyan ügyeket is vállalt, amelyekbe mások még belegondolni sem mertek, ezért egyikük sem számított arra, hogy a nehéz tölgyfaajtón belépve nem maga az ügyvéd fogadja őket, hanem egy halálsápadt, kezét szüntelenül tördelő írnok, akinek tekintetében a rettegés olyan mély nyomot hagyott, hogy első pillantásra is nyilvánvalóvá vált: olyasmit látott, amit ember nem kívánhat magának.
– Meghalt… meghalt az úr… – hebegte a fiatalember, miközben ajkai remegtek, és úgy kapaszkodott az íróasztal szélébe, mintha lábai bármelyik pillanatban cserbenhagynák. – Én… én találtam rá… az irodájában… Erik Dorn úr… ő már elrohant a városőrségért… bizonyára perceken belül visszaér…
A VII. Hullámkirály Szerepjátékos találkozó hangulatneltő novellája: Gyakorlat teszi a kódexmestert – Vii tollából
Sheral. Az a kolostor. Azok a szerzetesek. Az újonc krónikások tanulóterme.
… és a sötétség – a XIII. Fanfár a Hősökért tábor második hangulatkeltő novellája
… és a sötétség
A cellák közötti folyosón immáron csak egyetlen fáklya égett, s annak a lángja sem bírta már sokáig. A fal kövekből, a rácsok alkar vastagságú fémből voltak, mintha nem is elfszabású teremtmények, hanem egyenesen bestiák fogvatartására lettek volna kialakítva. A két tucatnyi gyerek órák óta várta a hat kör alakú üregben a barna csuhás, torz arcú alak visszatérését. Legutóbb legalábbis friss ételt hozott, ami ha félig nyers is volt, de csillapította valamennyire a félelemmel bélelt gyomrukban a szúró érzést. Ju tíz ujjal kapaszkodott a rácsba és szemét erőltetve a túlfélen lévő zárkákat mustrálta. Mea hamarosan feltűnt, szép haja kócosan és bozontosan, arcán vádikat martak a könnyek a puha bőrébe.
- Kijutunk – mondogatta Ju előbb magának halkan, aztán bíztatóan a háta mögé azoknak, akik vele kerültek egy cellába, aztán dacosan előre meredve bátorítóan Mea irányába – Kijutunk innen, Mea. Együtt… mind…
- Kész van a kulcs – mordult fel Tégla, amikor megjelent egy harmadik zárka rácsai között a feje. Ő is meggyötört volt, mint bármelyikük – Csak az én ujjaim nem elég ügyesek és vékonyak, hogy kívülről…
A fény… – a XIII. Fanfár a Hősökért tábor első hangulatkeltő novellája
A labda messzire repült a pályától, és egy fáról lepattanva a kovácsoltvas kerítés tövében állapodott meg. Visítozás és civakodás követte a pörgése lassulását, ahogy kiválasztásra került, hogy ki megy majd érte. Az egyik zömök fiú, Köldök, kiosztott két pofont azoknak, akik rá szavaztak. A felmenői között valahol kellett legyen egy vanír is, mert amennyire jól állta a sarat a játékban és a verekedésben, legalább annyira utálta, ha öt lépésnél messzebb kellett mennie bármiért. A legszélen álló Nomád már önként jelentkezett volna sóhajtva, mert amennyire nem értette sokszor a többiek nyelvét, annyira szerette a játékot, amikor magassága ellenére egyenrangúnak érezte magát a többiekkel… legalább is a csapattársaival.
Ju ugrott ki a sokaságból, s szó nélkül megindult a pálya széle felé, eldöntve a kérdést mindenki számára égzengésnél is érthetőbben. Származása megállapíthatatlan volt a nevelők számára is: a neve sokkal inkább a gyökértelenségére utalt, mint bármi másra. Mandulaszín bőrével éppen úgy lehetett északi kyrek, mint sivatagi dzsadok leszármazottja, vágott szemei egyformán lehettek kráni vagy nara felmenők öröksége, s sötét, kefeszál vastagságú haja már fésűket és ollókat is csorbított ki. Szemei azonban szürkék voltak, s kedvétől függően idézték a fehér bárányfelhőket, vagy az öböltenger vize felől érkező viharok sötét komorságát. Békítőleg visszamosolygott barátaira, akik megnyugodtak döntésében. Mindannyian verekedtek már vele, nem is egyszer, és tisztelték is a kimenetelétől függetlenül. Olyasmit tanított nekik nap mint nap, amit az évszakonként váltakozó tanítóiktól nehezen kaptak volna meg: a vereség emelt fővel fogadását és a győzelem szerény elismerését. S ha az utóbbi időben ingerlékenyebb is volt velük amióta elérte a „kort”, mégis legtöbben őt tartották a nem létező bandájuk fejének.
Második hangulatkeltő novella – Hová tettem?
A dombok hullámokként terültek el a varázsló szeme előtt megannyi fodor formájában, amiken keresztül kell gázolnia. Üveges zöld szemei a látóhatárt kémlelték, bár messze járt gondolatban, ahhoz a helyhez képest, ahol volt. Beletúrt rövid, de bozontos hajába, hogy a napi verítéket a homlokáról is letörölje, mely az egész napos fáradságos baktatás eredménye volt. Ezt követően a domboldal egyik részében észrevett egy kisebb tanyát. Bár teste elcsigázottnak tűnt, mégis akarata révén a fáradtságot lesöpörte a válláról és megindult a tanya irányába. Oldalán vezette lovát, mely egy kisebb szekeret húzott benne különböző formájú és nagyságú ládákkal, rajtuk erős pántok és díszes rajzolatok. A megkettőzött tempónak köszönhetően hamar a tanya közelébe ért és a földön dolgozó öregasszonyt meg is szólította.
- Elnézést öregasszony! – vetette oda Mirko.
- Öreg vagyok és asszony is, de a nevem Messe Lorett kérlek ezután így hívj.
- Értem, nem látott valahol egy száz karátos spinellt? – kérdezte Mirko
- Spin .. micsodát? Hívom az uramat, talán ő tudja. Gaid gyere ide itt egy öreg keres valamilyen spirált. – válaszolta zavarodottan
- Spinelt hölgyem. - reflektált Mirko
- Ó, én ismerem Önt, láttam már benn a városban. Maga a nagy Mirko varázsló. A bűzlő és áporodott ruházatáról szagodat már messziről lehet érezni. Asszony vigyázz, mert mindjárt elbájol Téged! – mondta Gaid viccelődve a varázslóval
- Nem áll szándékomban. Csak egy drágakövet keresek, egy 100 karátos spinelt. – replikázott ingerülten Mirko miközben próbálta türtőztetni magát és karját erősen az oldalához szorította.
Dagálytolvaj – a XIX. Vándorkrónikák tábor negyedik hangulatkeltő novellája
- Vidám szivárvány fenn az égen // Nubosse a második neve //Bajnokok hordták nászi éjen // Harminc varázslót sújta le // Gi-Elron megáldotta régen …
- Tudok olyan inkvizítort, aki már csak azért is rakatná a gyújtóst a máglyádhoz, hogy idézel a Himnuszok a teremtő káoszból – Alyr Arkhon elszakította tekintetét a palota ablakán túli fehér habú tengertől – Iriogo Orel azonban valóban páratlan volt a bárdok között, csak egyet ismertem nála, aki kalandosabb életet élt. Igaz, nem sok dalt költött…
Nubosse – a XIX. Vándorkrónikák tábor első hangulatkeltő novellája
Amund jóvoltából megérkezett az első hangulatkeltő novella az idei nyári tábor hétvégi főkalandjához. Tőle már-már megszokottan, a korokon átívelő történet gyökeréhez vezet vissza minket, hogy végül augusztus 10-e estéjére összeálljon bennünk is a teljes kép.
***
Hitük szerint mindig is léteztem és velem így ők is. Tőlem kapták ezt a tudást, de nem a tudásom egészét. Mikor rádöbbentem, hogy szerelmem elég mindannyiunknak megteremtettem őket magamból, s megkapták a szívem hevét önmagukban. A magasból zuhantunk és a mélységből emelkedtünk fel sisteregve, gőzölve, folyva. Otthonuknak a száraz földet találták meg, ahogy belőlem egyre több lett sokasodtak. Az Első Éjjel megszakadtak a síkok és mint bennem úgy bennük is egy vágy és parancs lett hangossá: hódíts! Én vagyok a Halál Ura.
Múlik az idő…A VI. Hullámkirály moduljának hangulatkeltője – Montovani virtus
A meleg évszak tikkasztó hősége az erioni Montovani kúriában - mint minden magát valamennyire is gorvikinak valló családnál - hatalmas volt a tumultus és a hangzavar. A család épp délebédhez készülődött. A felnőttek többsége már az étkezőterem aprólékos hímzésű abraselyem terítővel lefedett asztalánál ült - vagy legalábbis támaszkodott - hangosan vitázva a mellette ülőkkel, vagy épp az asztal átellenes oldalán helyet foglalókkal a legkülönfélébb témákról. Közszájon forgott itt a Perszonálunió aktuálpolitikájától a megemelkedett erioni csatornaadón át a szomszédságról faragott pletykákig minden. Mit sem törődve a felnőttek pörölésével, a sarjabbak vígan sikongatva és kiabálva fogócskáztak a teremben, míg egy anyai füles, vagy atyjuk kivillanó ramierája a helyükre nem térítette őket. A ricsaj még akkor sem csillapodott, mikor a szolgálók ínycsiklandó falatokkal gazdagon rakott tálakat helyeztek a vendégek közébe.
Ám amikor az asztalfőn ülő Lucelli felemelkedett, a zsivajt mintha elvágták volna. A csendben körbehordozta tekintetét az asztalnál ülőkön, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki rá figyel. Mikor konstatálta, hogy Arlo, a kövérke unokaöccse szájában is megállt az elcsent csibeszárny, belekezdett mondandójába.
