– Vidám szivárvány fenn az égen // Nubosse a második neve //Bajnokok hordták nászi éjen // Harminc varázslót sújta le // Gi-Elron megáldotta régen …
– Tudok olyan inkvizítort, aki már csak azért is rakatná a gyújtóst a máglyádhoz, hogy idézel a Himnuszok a teremtő káoszból – Alyr Arkhon elszakította tekintetét a palota ablakán túli fehér habú tengertől – Iriogo Orel azonban valóban páratlan volt a bárdok között, csak egyet ismertem nála, aki kalandosabb életet élt. Igaz, nem sok dalt költött…
Haonwell Második Titokkancellárja gondosan elhelyezte az aranyszínű könyvjelzőt a lapok között és becsukva, az asztalra tette a verseskötetet.
– Éppen amiatt nem figyelt fel az inkvizíció a kardra, mert a megoldást tartalmazó szöveget indexre tették – körmeit végighúzta a gerincen, mintha cirógatná az összefűzött lapokat – Igazán kár, s nem csak a művészi értékük miatt …
– Tudtuk, hogy egyike a hét legendás kardnak, de ezidáig nem lehettünk biztosak benne, hogy melyik is pontosan – helyeselt a félelf dorani – ám az Anterynben, a köveknél, Darecben és az Új-Godonban történtek után nem lehet kétséges. Ez a Nubosse!
– Tudunk az eredetéről, átkáról és a megtett útjáról, de még mindig keveset tudunk a küldetéséről – a könyvet visszarakta a polcra és házi köntöse uszályát az erkély felé fordítva körözni kezdett az asztalnál ülő varázsló között – s nem zárhatjuk ki, hogy köze van a legutóbbi hajó balesetéhez. A hatalmának valódi természetéről és mértékéről még mindig nincsen semmi fogalmunk.
– Doranban sem tudtak mit kezdeni a rajzolatokkal még így sem, hogy a nevét ismerjük. Régi nyelv, az ősi lingvisztikával foglalkozók csak azt zárták ki, hogy nem dawai vagy aquir. Ez azért valahol megnyugtató. Mi van a másik két hajóval?
– A Beriquelről érkező második hajó, a Dagálytolvaj útirányát ide, Ziadba módosítottuk. Ez persze nem volt Klavel és az erigowiak ínyére, de nem volt beleszólásuk. Szövetségi érdek – mosolyodott el ádázul a Titokkancellár – már elküldtem az ügynökeimet, hogy Haonwell nevében vegyék át a hajó irányítását és vegyék elejét minden lehetséges szabotázsnak.
– Szabotázs? – kapta fel a fejét Alyr – Voltak egyáltalán túlélők a Sellőúrnőn?
– Egyetlen lélek sem, senki sem élte túl. A hajóból sem maradt semmi. Klavelék szerint a részeges kapitány hibája volt, de ez több mint egy hajótörés vagy egy kalóztámadás. Te magad is érezted.
– Talán az Északi Szövetség minden egyes valamirevaló mágiahasználója. Adron papjai szerint, ami történt tépte és szaggatta a manaháló legészakibb rétegeit. Azóta foltozzák és terelik a sebekbe máshonnan a teremtő erőt.
– De most vannak embereink és elfjeink is a hajón, s hamarosan befut. Talán már az ablakból is látszik lassan.
Mindketten kivonultak a palota márványrózsákkal díszített mozaikpadlós balkonjára. Lágy északi szél fújt, amely a meleg évszakban inkább felfrissülést jelentett. A terasz mágikus védművei, melyeket Alyr erős túlzásnak tartott és minden látogatásánál s egyre jobban sokallt, még tovább tompítottak rajta, így csak a nap fényének egy kellemesen szűrt sugara érte őket, s csak a félelf haját fodrozta meg a léghuzat.
Alattuk a mélyben Haonwell legészakibb kikötővárosa, Ziad feketéllett a fehér sziklák és az őt körülvevő örökzöld rengetegben, mint hordalék, amit a folyamatos hullámzás sodort a partra. Nyüzsgött és lüktetett, az erioni vagy aszisz mértékkel mérve, kevés mólójánál himbálódzó hajók vitorlái éppen velük egy magasságban bomlottak ki vagy húzódtak be útjaik kezdetén vagy végén. A nagyobb tengerjárók, mert akadtak hadigályák és karakkák is, a hullámtörőkön kívül várták a csónakokkal sergén dolgozó matrózokat, hogy ellátmányukat és utasaikat kicserélve a szárazfölddel továbbindulhassanak más, frekventáltabb vízi révek felé, azonban, haonwelli módon, a vám éppen ugyannyi volt itt is. Hal, füst és fókazsír szag némi fenyőillattal. Ez volt Ziad, a Második Titokkancellár palotájának előkertje, s azoké a haonwelli nemeseké, akik valamiért többre tartották a magányos elvonulást a közügyeknél és a herceg talpának nyalásánál.
Kívül a kereskedelmi útvonalak nyomvonalán feltűnt egy szürke vitorlázat. Lassan közeledett, s bár jól láthatóan elmaradt a hadihajók méretétől, de tömörségben és az orrdísze helyén a vízvonal alá süllyedő fémháromszöggel vadabbnak tetszett náluk és harcedzettebbnek. A Dagálytolvaj közeledett a hullámtörők felé és a Titokkancellár mellkasából egy megkönnyebbülő sóhaj tört fel fehér bodorként.
– Újra megtörténik – kapott Alyr a haléntékához, mint akit pöröllyel sújtottak fejen, s a Kancellár segítően kapott utána.
Második nap gyulladt ki a horizonton, mintha a Dagálytolvaj bordázott oldalából született volna meg. A haonwelli a varázsló vállait megragadva gubbasztott az erkély korlátjának rései előtt, s látta, amint a távoli játékhajó megdől, mintha fordulni próbálna mielőtt a korábbinál nagyobb detonációban az ég felhőinek és a mélység nedvességének egy részét is elemésztette izzó haláltusájában. Egy pillanatra mintha a fény egy tengernyi gödör fölött lebegett volna, aminek égre törő nyúlványait szürkülő, kormos felhők vették volna körbe halálvarjúk rajaként. Majd az ég és a tengerszint is összezárult, hogy a hirtelen változás nyomában elindulhasson a lökéshullám.
Amikor a Sellőúrnő elpusztult nem volt körülötte semmi sem tengermérföldekre. Most azonban a part közelében a hatás nem maradt el: a hullámtörőkön kívüli hajók úgy hajlottak meg, mint a Gömbszentély pusztulása után a fák, régen elsüllyedt roncsokat tárt fel a tengert korbácsoló erő, mintha Antoh szoknyájának redői közé lehetne bepillantani. Tengeri állatok, koralltelepek és a hullámtörők darabjait kartácsként verte végig a várost elérő hatalom a kikötői hajókon nem kímélve élőt és asztalosmunkát.
Utcáról utcára söpört végig a robbanás szele, míg feltornyosult a Titokkancellár terasza alatt. A süketséget, melyet a hajó pusztulása óta tapasztalt lassan törte át a kántálás, amit maga mellett hallott. Felnézett a varázslóra. Alyr Arkhon mohaszín köpönyegét széttárva és unikornisszarvas botját az ég felé tartva dacolt az idegen erővel. Szabad kezével szemmel alig látható gyorsasággal karcolta a valóságba az ősi jeleket, melyek sorra izzottak fel és enyésztek tova, de a kancellár eleget látott és tapasztalt, hogy legalább szándékukat értette. A védelem sorozatai után ellencsapásba váltott a dorani nekromanta, élő és halott erőket szólított meg, hogy az elszabadult rontást legyűrje és pusztítását enyhítse. Nem lehetett érzékelni, hogy mennyi ideig tartott, hiszen talán magát az időt is befolyásolták a nagyhatalmú varázsló igéi. De mire végzett kimerülten állt a korlátját és márványrózsáit vesztett balkonon, ahonnan a kancellár is csak óvatosan, háton csúszva óvakodott vissza a terembe.
Alatta a megrontott város bár sebzettnek látszott, de nem elpusztultnak. A mólok használhatatlanul omlottak össze és tutajként úsztak el a láncaikat tépett hajók imbolygó tömegei között. Az élet hamarabb visszatért az utcákra és a partra, mint ahogy azt a varázslat előtti helyzet indokolta volna, s talán Ziad népe sohasem tudja majd meg mennyijük életét köszönhetik a dorani magiszternek. Amikor megfordult és maga is visszalépett a terembe a fáradtság mellett Alyr arcán a győzelem apró mosolya is feltűnt: a vihart túlélő gyertyaláng diadala.
– Az ügynökök … kevésnek bizonyultak – csapta a botot az asztalra – mi a tartalékterved?
– Úgy mondod, mintha az nem a tiéd volna – tápászkodott hasra a haonwelli és vert seregként emelkedett fel köpenye romjait söprögetve a törmelékdaraboktól – kalandozók, s ha jól sejtem már vannak is kiszemeltjeid, akikre a harmadik hajó sorsát bíznád.
– Csak tudnom kell az merre tart és mi a neve – fújta ki szeméből egyik izzadt hajtincsét a félelf.
– A Jégvirág – foglalt helyet az asztalnál maga is a ház ura – s Tarinba tart.
– Akkor nincs vesztenivaló időnk, biztos vagyok benne, hogy a küldetés anyagi részét szívesen állod majd.
– De csak egyetlen feltétellel … – szedte össze maradék önuralmát a haonwelli.