Sheral. Az a kolostor. Azok a szerzetesek. Az újonc krónikások tanulóterme.
Túlírt szutyok.
Az ifjú krónikás rémülten pillantott fel rangidős oktatójára. Sorstársai pusmogása csak távoli zsongásként jutott el a füléig. Egy pillanat alatt megizzadt (itt, a fagyos hegyvidék dermedt levegőjű kolostorában).
– Ám, mint mindenből, ebből is tanulhatunk – nézett körbe az oktató a gyertyavilágos kódexterem rettegve lapító újoncain, majd visszafordulva az ifjú macskakaparására bökött. – Olvasd fel!
– „3726. Különös év ez Abaszisz történelmében – silabizálta ki saját kusza betűit az ifjonc. – Ha valaki nem tudná, Abaszisz a Quiron-tenger déli partján, az Onpor medencében…”
Reccsenés. Az oktató tenyere hatalmasat csattant a kódexállványon. Utána némaság.
– Valaki más? – nézett körbe. – Te ott, kopasz.
A megszólított buzgón olvasni kezdte (idegesítő fejhangján) saját kötetét.
– „A kalandozó a hajnali madárdalra ébredt. A gisdailai erdő eme apró, tollas csodája trillázva hirdette a világnak, hogy…”
– Ghááá!
Az oktató saját (ritkás) tincseibe markolt, idegesen járkált fel-alá, végül meditációs légzőgyakorlatba kezdett.
– Nem adom fel – bökött vakon a tanítványai felé. – Valaki lepjen meg valami nem rettenetessel.
Suttogás, lökdösődés, ülőzsámolyok lábainak bántóan éles nyekergése a kőpadlón, ahogy a szomszédok elhúzódtak a bökés irányához legközelebb eső sorstársuk mellől. A balsorsú áldozat saját szövegébe mélyedt.
– „Az… ööö… karakterisztikájában manahasználó entitás keresett olyan, ööö, kivételes jelölővel rendelkező egyedeket, akik…”
Elnémult. Az oktató a csuhája zsebébe nyúlt, előtúrt egy kicsi, lapos agyagkulacsot, és derekasan meghúzta. A kódexterem (dermedt) levegőjét bejárta az égetett szesz illata.
– Kivonatolás! – harsogta a rangidős szerzetes a kortyok után. – Nem minden kaland világformáló legenda! Nem minden kalandozó született Gorduinnak! Nem tölthetünk meg köteteket a Másodkornál elkezdett magyarázattal, a kékes arcélek borostáján megcsillanó napfénnyel vagy a tetves rigóval, amire az éhenkórász kalandorok felébredtek! Kivonatolás!!!
A katedraasztalhoz dübörgött, és az ott fekvő, láthatatlan kezek lapozta, éppen íródó kalandorkrónikára bökött (csontos ujjaival).
– Ide mindenki!
A tanoncai remegve gyűltek köré.
– Kivonatolás! – adta ki a parancsot ismét az oktató, és a dőlt gyöngybetűkkel íródó oldalakra mutatott. – Most pedig sorban mindenki mond valami fontosat erről az éppen történő, hm, történetről. De ésszel ám! Vigyázzatok, nyavalyások, a legalkalmatlanabb hordja egy hétig a vizet a völgyből!
Fájdalmas nyögések, rémült sutyorgás.
– Abaszisz déli részén zajlanak az események – sóhajtotta a „macskakaparós” tanuló.
– Egy Gisdaila nevű kisvároshoz értek a kalandorok – bátorodott fel a „kopasz”.
– Már megkapták a feladatukat a megbízójuktól – vágott közbe a „körülményes”.
Az oktató jóváhagyólag biccentett, és (inas) kezével hívó-sürgető mozdulatot tett.
– A kaland a „terepen” zajlik, amolyan „kincskeresős” – lelkesedett fel egy eddig szótlanul rettegő ifjonc.
– Fontos szereplő egy dorani varázsló, aki asztrológus! – mutatott a gyöngybetűkre egy másik.
– És egy hullócsillag után kutat! – kotyogott közbe egy harmadik.
– Ennyi! – nézett körbe diadalmasan az oktató. – Ez elég is! A kalandorok krónikái százból kilencvenkilencszer a mindennapi kalandozók mindennapi kalandjairól szólnak! Nem a hordák dúlta síkságra letekintő gondterhelt hadvezér karakteres szemöldökcsontjáról, nem az ősi lunírpengén a felkelő nap első sugarára felizzó rúnákról és nem a harcedzett testalkatot előnyösen kiemelő élőfém vértekről! A történetek nagy része sima kalandozókról és a sima, mindennapi kalandjaikról szól! Kivonatolás! Helyetekre, munkára!
A tanoncok villámgyorsan visszazúdultak saját kódexíró állványaik mellé, és buzgón körmölni kezdtek. Az oktató kortyolt még egyet lapos kulacsából, és sanda pillantást vetett az asztalán íródó (dőlt- és gyöngybetűs) kódexre.
Talán tényleg sikerül a mindennapi kalandozóknak. Talán tényleg nem vész oda ezernyi, Körforgásból kitépett lélek.
Talán.