A dombok hullámokként terültek el a varázsló szeme előtt megannyi fodor formájában, amiken keresztül kell gázolnia. Üveges zöld szemei a látóhatárt kémlelték, bár messze járt gondolatban, ahhoz a helyhez képest, ahol volt. Beletúrt rövid, de bozontos hajába, hogy a napi verítéket a homlokáról is letörölje, mely az egész napos fáradságos baktatás eredménye volt. Ezt követően a domboldal egyik részében észrevett egy kisebb tanyát. Bár teste elcsigázottnak tűnt, mégis akarata révén a fáradtságot lesöpörte a válláról és megindult a tanya irányába. Oldalán vezette lovát, mely egy kisebb szekeret húzott benne különböző formájú és nagyságú ládákkal, rajtuk erős pántok és díszes rajzolatok. A megkettőzött tempónak köszönhetően hamar a tanya közelébe ért és a földön dolgozó öregasszonyt meg is szólította.
– Elnézést öregasszony! – vetette oda Mirko.
– Öreg vagyok és asszony is, de a nevem Messe Lorett kérlek ezután így hívj.
– Értem, nem látott valahol egy száz karátos spinellt? – kérdezte Mirko
– Spin .. micsodát? Hívom az uramat, talán ő tudja. Gaid gyere ide itt egy öreg keres valamilyen spirált. – válaszolta zavarodottan
– Spinelt hölgyem. – reflektált Mirko
– Ó, én ismerem Önt, láttam már benn a városban. Maga a nagy Mirko varázsló. A bűzlő és áporodott ruházatáról szagodat már messziről lehet érezni. Asszony vigyázz, mert mindjárt elbájol Téged! – mondta Gaid viccelődve a varázslóval
– Nem áll szándékomban. Csak egy drágakövet keresek, egy 100 karátos spinelt. – replikázott ingerülten Mirko miközben próbálta türtőztetni magát és karját erősen az oldalához szorította.
Gaid nem törődött a varázsló által elmondottakkal és a feleségéhez fordult, majd egy vállrándítással közölte vele, hogy menjen be a házba, mert épp dolga lenne benn. Mirko érzékelte, hogy levegőnek nézik, ezért tekintetét egyenesen a Gaidra emelte, aki innentől kezdve már nem tehetett úgy, mint aki nem hallgatja meg figyelmesen a varázslót.
– Egyszerűbb mindkettőnk számára, ha most csöndben maradsz és hagyod, hogy kutakodjak. – mondta Mirko sejtelmesen, majd egy pillanat alatt bejutott Gaid emlékeinek tárházába.
Mirko megpróbált több dolgot is felidézni a földműves közelmúltbeli pillanataiból. Először is a közeli lankákon tett utazásaira koncentrált. Az emelkedő dombokon túl sziklás területre juthat könnyedén az utazó, ahol a jövedelmező kiddóni bányák voltak megtalálhatóak. A varázsló tudta, hogy a helyi földművesek élelemmel látták el a bányászokat, míg a bányászok, ahol tudtak elraktak maguknak egy két kődarabot, amikkel a parasztoknak tudtak fizetni a biztosított élelemért. Így előfordult, hogy mérhetetlen vagyonok cseréltek gazdát pár darab kifliért. Mirko mérhetetlen kíváncsisága a kövek iránt arra sarkalta, hogy lefölözze az itteni cserekereskedelem hasznait, ugyanakkor nem szólt a hercegség elöljáróinak a dombvidékeken zajló feketekereskedelemről. Ugyanis sem a bányászok, sem a földművesek, de még a helyi földbirtokosok közül senki sem sejtette senki, hogy ezen kis kavicsok, amiket a föld hord magában bizony hatalmas mágikus erővel is bírhatnak. A helyiek csak a fémek és a nemesfémek kitermelésével voltak elfoglalva, amelyek kitermelését a hercegség katonasága szigorúan felügyelte. Mirko kedvére válogathatott a csodás spinelek, ametitek, füstkvarcok között a parasztoknak fizetett ezüstökért cserébe. Az előbbiekben említett módszer segítségével nemrégiben Mirko kezébe került egy szenzációs 100 karátos spinnel és az emlékfelidézés diszciplínájával felidézte, hogy bizony a kissé szenilis Gaidtól vásárolta potom kettő ezüstért majd egy hete. Viszont rongyos ruházata megtréfálta Mirkot és bizony a korábban zsebében tárolt követ valahol a Lein felé hazavezető út során elhagyta, mert az kicsúszott a zsebe egyik lyukán. Már hosszú ideje nem járt el a varrónőjéhez, így az utóbbi időben egyre gyakrabban fordultak elő vele hasonló balesetek.
Az emlékolvasás során felidézte Gaid minden olyan emlékét, amikor bányásztól kapott valamilyen ásványt, majd azt továbbadta valamilyen helybéli kereskedőnek nem merült-e fel a beszélgetések során a keresett kő. Gaid emlékei homályosak voltak az elmúlt napokat illetően szenilitása miatt, ezért a megannyi kő közül egy sem felelt meg az általa kívántnak, így belátta, hogy hiába kutakodik az elméjében. Ezt a 100 karátos spinellt bizony egyszer és mindenkorra elvesztette.
– Teringettét! – rivallt fel Mirko, majd nagyot csettintett a kezével, amikor is a sok rongyos foszlány közül egy kődarab repült ki és találta el egyenesen Gaid-ot az arcán. – Mégiscsak megvan! – kiáltott ismét Mirkó és el se búcsúzva, felmarkolva a keresett követ egyenesen visszaindult a szekeréhez. Három sóhajtással később a következőt hallotta a rámeredő Gaidtól.
– Aztán vigyázzon kegyelmes uram a hazafelé vezető úton, nehogy megtámadják a koboldok! – mondta hangosan Gaid, ezen a vidéken a beszélgetések jelentős része ilyen hangerőn folyt. – Egyre gyakrabban tűnnek fel a domboldalakon, nem csak a hegység bányáiban. Nagyon gonosz kis jószágok!
Mirko megállt és visszafordult, majd hangosan így szólt delejes hangján:
– Futottam már össze velük az utazásaim során és kaptak is tőlem rendesen. Nem hiszem, hogy megpróbálnának még egyszer tengelyt akasztani velem.
– Ha maga mondja. – zárta le a beszélgetést Gaid
Mirko elővett egy kisebb ládikát, melyben számtalan papíros volt található, majd egy madártollat és azzal kihúzott a listájáról egy sort. Majd visszahelyezte a ládába a papírost és a ládát gondosan lezárta. A szekérre felült és a lova fölé csapott ostorával mire a szekér megindult a göröngyös úton. Az út szerpentineken végig haladva Lein városába vezetett. A városba visszatérve a szokásos útvonalon baktatott végig szekerével a varázslótornyáig. Az alsó város kapuját ezúttal nehezebben érte el, mert a faházakból álló külső gyűrűt még egy külön az ünnepségre épített sátortábor vette körül. A külső városon átaraszolva végül sikeresen elért a városkapuhoz. Az ott álldogáló őrök ügyet sem vetettek a hóbortos öregre. Szekere könnyedén kerülte ki a Harang fogadó elött mulatozó közönséget, akik közül páran Mirko háta mögött gúnyosan kezdték imitálni a varázsló testtartását. A Harangtól nem messze található Darton templom előtt megállította szekerét. A templomot körülvevő temető mellet álló férfira azonnal ráismert. A környékbélieknek ő volt Ahrastal a darton pap, aki hollófekete hajáról, csuhájáról volt felismerhető mindenki számára. Ahrastal is nyomban meglátta a felé forduló Mirkot:
– Üdvözöllek Mirko! – köszönt Ahrastal Mirko-nak
– Viszont én is! – köszönt vissza Mirko
– Hosszú ideje nem láttalak Téged a tornyodon kívül. Mi járatban? – kérdezte Ahrastal
– Tanulmányúton voltam, a megszerzett ismereteket fogom a tornyomban tovább tanulmányozni! – válaszolt vissza Mirko üveges tekintettel a szekeréről, majd tovább haladta a dartonita templom mellett egyenesen a fellegvár felé. Mikor már hallótávolságon kívül volt, a következőt jegyezte meg Ahrastal.
– Úgy nézem szépen lassan be kell, hogy besoroljalak a nekrográfia valamelyik osztályába, ha ezt így folytatod tovább. De vajon melyikbe?