kép

A meleg évszak tikkasztó hősége az erioni Montovani kúriában - mint minden magát valamennyire is gorvikinak valló családnál - hatalmas volt a tumultus és a hangzavar. A család épp délebédhez készülődött. A felnőttek többsége már az étkezőterem aprólékos hímzésű abraselyem terítővel lefedett asztalánál ült - vagy legalábbis támaszkodott - hangosan vitázva a mellette ülőkkel, vagy épp az asztal átellenes oldalán helyet foglalókkal a legkülönfélébb témákról. Közszájon forgott itt a Perszonálunió aktuálpolitikájától a megemelkedett erioni csatornaadón át a szomszédságról faragott pletykákig minden. Mit sem törődve a felnőttek pörölésével, a sarjabbak vígan sikongatva és kiabálva fogócskáztak a teremben, míg egy anyai füles, vagy atyjuk kivillanó ramierája a helyükre nem térítette őket. A ricsaj még akkor sem csillapodott, mikor a szolgálók ínycsiklandó falatokkal gazdagon rakott tálakat helyeztek a vendégek közébe.

Ám amikor az asztalfőn ülő Lucelli felemelkedett, a zsivajt mintha elvágták volna. A csendben körbehordozta tekintetét az asztalnál ülőkön, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki rá figyel. Mikor konstatálta, hogy Arlo, a kövérke unokaöccse szájában is megállt az elcsent csibeszárny, belekezdett mondandójába.