Author name: Afrad

… és a sötétség

A cellák közötti folyosón immáron csak egyetlen fáklya égett, s annak a lángja sem bírta már sokáig. A fal kövekből, a rácsok alkar vastagságú fémből voltak, mintha nem is elfszabású teremtmények, hanem egyenesen bestiák fogvatartására lettek volna kialakítva. A két tucatnyi gyerek órák óta várta a hat kör alakú üregben a barna csuhás, torz arcú alak visszatérését. Legutóbb legalábbis friss ételt hozott, ami ha félig nyers is volt, de csillapította valamennyire a félelemmel bélelt gyomrukban a szúró érzést. Ju tíz ujjal kapaszkodott a rácsba és szemét erőltetve a túlfélen lévő zárkákat mustrálta. Mea hamarosan feltűnt, szép haja kócosan és bozontosan, arcán vádikat martak a könnyek a puha bőrébe.

- Kijutunk – mondogatta Ju előbb magának halkan, aztán bíztatóan a háta mögé azoknak, akik vele kerültek egy cellába, aztán dacosan előre meredve bátorítóan Mea irányába – Kijutunk innen, Mea. Együtt… mind…

- Kész van a kulcs – mordult fel Tégla, amikor megjelent egy harmadik zárka rácsai között a feje. Ő is meggyötört volt, mint bármelyikük – Csak az én ujjaim nem elég ügyesek és vékonyak, hogy kívülről…

A labda messzire repült a pályától, és egy fáról lepattanva a kovácsoltvas kerítés tövében állapodott meg. Visítozás és civakodás követte a pörgése lassulását, ahogy kiválasztásra került, hogy ki megy majd érte. Az egyik zömök fiú, Köldök, kiosztott két pofont azoknak, akik rá szavaztak. A felmenői között valahol kellett legyen egy vanír is, mert amennyire jól állta a sarat a játékban és a verekedésben, legalább annyira utálta, ha öt lépésnél messzebb kellett mennie bármiért. A legszélen álló Nomád már önként jelentkezett volna sóhajtva, mert amennyire nem értette sokszor a többiek nyelvét, annyira szerette a játékot, amikor magassága ellenére egyenrangúnak érezte magát a többiekkel… legalább is a csapattársaival.

Ju ugrott ki a sokaságból, s szó nélkül megindult a pálya széle felé, eldöntve a kérdést mindenki számára égzengésnél is érthetőbben. Származása megállapíthatatlan volt a nevelők számára is: a neve sokkal inkább a gyökértelenségére utalt, mint bármi másra. Mandulaszín bőrével éppen úgy lehetett északi kyrek, mint sivatagi dzsadok leszármazottja, vágott szemei egyformán lehettek kráni vagy nara felmenők öröksége, s sötét, kefeszál vastagságú haja már fésűket és ollókat is csorbított ki. Szemei azonban szürkék voltak, s kedvétől függően idézték a fehér bárányfelhőket, vagy az öböltenger vize felől érkező viharok sötét komorságát. Békítőleg visszamosolygott barátaira, akik megnyugodtak döntésében. Mindannyian verekedtek már vele, nem is egyszer, és tisztelték is a kimenetelétől függetlenül. Olyasmit tanított nekik nap mint nap, amit az évszakonként váltakozó tanítóiktól nehezen kaptak volna meg: a vereség emelt fővel fogadását és a győzelem szerény elismerését. S ha az utóbbi időben ingerlékenyebb is volt velük amióta elérte a „kort”, mégis legtöbben őt tartották a nem létező bandájuk fejének.