… és a sötétség
A cellák közötti folyosón immáron csak egyetlen fáklya égett, s annak a lángja sem bírta már sokáig. A fal kövekből, a rácsok alkar vastagságú fémből voltak, mintha nem is elfszabású teremtmények, hanem egyenesen bestiák fogvatartására lettek volna kialakítva. A két tucatnyi gyerek órák óta várta a hat kör alakú üregben a barna csuhás, torz arcú alak visszatérését. Legutóbb legalábbis friss ételt hozott, ami ha félig nyers is volt, de csillapította valamennyire a félelemmel bélelt gyomrukban a szúró érzést. Ju tíz ujjal kapaszkodott a rácsba és szemét erőltetve a túlfélen lévő zárkákat mustrálta. Mea hamarosan feltűnt, szép haja kócosan és bozontosan, arcán vádikat martak a könnyek a puha bőrébe.
– Kijutunk – mondogatta Ju előbb magának halkan, aztán bíztatóan a háta mögé azoknak, akik vele kerültek egy cellába, aztán dacosan előre meredve bátorítóan Mea irányába – Kijutunk innen, Mea. Együtt… mind…
– Kész van a kulcs – mordult fel Tégla, amikor megjelent egy harmadik zárka rácsai között a feje. Ő is meggyötört volt, mint bármelyikük – Csak az én ujjaim nem elég ügyesek és vékonyak, hogy kívülről…
– Dobjad át nekem – ajánlkozott Mea, azzal a beszédhanggal, amiről csak az tudja, milyen szép, aki kívülről hallja, de ő maga nem – Hátratett kezekkel is be tudom fűzni a cérnát, hogyha kell.
– Ez azért nem cérna … – zsörtölődött Tégla kioktatóan.
– Add oda neki – torkolta le Ju és szemének fehér villanásával toldotta meg a kérését.
Tégla fejcsóválás nélkül célzott és a patkánygerincből és halcsontból, kihegyezett kanállal eszkábált álkulcsot Mea és a vele raboskodók cellája felé lódította. Amint a kőre esett a rácstól egy karnyújtásnyira, miközben a folyosó végét jelentő vasalt kapu egyik hevederpántja elhúzódott.
– Siess – sziszegte Tégla, miközben visszahúzódott a cellájába.
Mea könnyedén kinyúlt a kulcsért és csak Ju látta keze remegésén mennyire félt. Közöttük számított nagylánynak, nem a felnőttek világában, a napfényt sosem látott földalatti börtönben. Őrjítő lassan mozdultak a másodpercek, ameddig várt. Magában próbálta a tizenháromfejű neveit felidézni, hogy ilyenkor melyikhez érdemes imádkozni … a Dartonos az halál, az Areles az erdős és itt még gyökereket sem látott, az Ellanás … arról azt mondta csak Tintavéna, hogy még nem értek meg rá, hogy beszéljen róla nekik. Jajj melyik. Valami sánta…
Egyszerre kattant a szemben lévő zár és csúszott félre egy újabb zárnyelv a nagy ajtón. Mea kétségbeesetten rohant oda hozzá és most már szemből veselkedett neki az újabb ajtónak.
– Mondtam, hogy nem lesz jó – hallották valahonnan Téglát a háttérből, ijedt volta a hangja, igaz, a cellája az ajtóhoz is közelebb volt.
– Magadat mentsd, ha nem megy, Mea. – suttogta Ju, s a torkában érzett szárazságról eszébe jutottak Faldan utolsó szavai hozzá. – Fogd a fáklyát és törj ki, valahol lennie kell valami szellőzőnek.
– Pedig olyan bűz van itt, mint Nomád ágya alatt – jegyezte meg Köldök, aki bátorságot merített belőle, hogy az óriás fiú nem az ő cellájában volt és így nem hallhatta. Elmosolyodtak, ha nevetni nem is mertek, s ez majdnem elég nyugalmat is adott Meának, hogy befejezze amit elkezdett. A harmadik nyelv azonban előbb szabadult ki és az ajtó feltárult, a katakomba bűzével szórva be a levegőtlen termet.
– Exim’ha! – süvöltötte egy darócruhás jelenés, ami penészfoltos kardját kivonva robogott le a lépcsőn a kiszabadult lány láttán. A mögötte érkezők általvetőben és fáklyákkal a kinyílt ajtóhoz siettek és az ifjú lánggal terelték a fal felé a rabokat, hogy ne is gondoljanak szökésre. Egyikük a barna csuhásnak parancsolóan odavetette – Infuscomus pallex.
Mae sikoltani akart, de a kardlap elől a földre vetette magát inkább, így az szikrákat hányt a rácsokon. Négy vékony, de izmos kar nyúlt ki a penge felé, alul és felül is kettő, de a ráncok és sebek alkotta arcú férfi, még ha vénasszony hangon is beszélt ügyesen kicsavarta az útjukból és gondja volt másik kezével a rácsok közé sújtson. Ju hanyatt zuhant. Orrából és szája szélén vérpatak fakadt, talán a félhomályban a vörösnél is feketébben, de a szemei… azok a viharok viharát ígérték a szerelme fölé magasodó férfi számára, sötéten.