Németh Gábor: Az őrszem (M.A.G.U.S. novella)
Az idő ólomlábakon vánszorog. Egyre jobban úrrá lesz rajtam a szellemi kimerültség. Ráhajolok a fegyverre. Leheletem gőzölögve száll, majd kikerülve a torony teteje alól eltűnik a táncoló hópelyhek között. Hallom csikorogni az óriási nyílpuska eresztékeit a kezem alatt, ahogy pár fokot módosítok az irányzékon. Meresztem a szemem a kavargó havazásba. Homályosan látom a célt. Százlépésnyi távolságra, a határ túloldalán ugyanilyen torony, belőle ugyanígy páncéltörő mered felém, készen belém repíteni egy méteres nyilat. Mögötte a vérszomjasan vigyorgó vörösen izzó szemű gorviki katona, Az Árnyékom, aki torz istene nevét kiáltva tövig rántja a kioldó kart. Elakad a lélegzetem, de mert egy másodperc elteltével még mindig nem érzem a koponyámba csapódó deres acélhegyet, kinyitom a szemem. A nyíl még a helyén, a katona kontúrja halványan rajzolódik ki mögötte. Szaggatott sóhajjal köszönöm meg Domvik-nak hogy újra csak fáradt elmém játszott velem. Mintha csendes fohászomra lenne a válasz, egy fehér galamb száll a korlátra. Lábáról apró tekercs lóg alá. Dermedt ujjakkal, ügyetlenül kapkodva bontom ki a parancsot, és fellélegzem a tartalmát látva. Rátaposok az irányzék rögzítését oldó pedálra, az ég felé fordítom a fegyvert, kiveszem a nyilat, és a motollával lassan visszaeresztem nyugalmi helyzetbe az ideget. Néhány szívdobbanás múlva Az Árnyékom is ugyanezt teszi. Kimerülten dőlök a falnak, majd a padlóra csúszom. Tudom jól, ma már nem lesz több riasztás. Közelebb húzódom a sarokban álló kályhához, mely gyengén sugározza felém melegét. Dideregve összébb húzom a köpenyem, és a térdeimre hajtom a fejem.
P.sz. 3726, Uwel harmadik havában Erion városában leég egy árvaház, ami olyan események soár indítja be három óriás negyedben is, ami a Hamvak és Csontok ünnepét szokatlanul hevessé tesz. Ötödrangú démonok, elfelejtett istenek és szépkorú kalandozók, a városőrség legalább két gárdája és az orkváriak éppúgy belekeverednek az eseményekbe, mint azok a gyanútlan kalandozók, akik az Ezüst Holdban várják éppen a hideg évszak elmúltát és az újabb veszélyes, de jól fizető kalandot.
Lemaradva április 1-ről, de éppen ezért még komolyabban árkezett el a Varjúszárny második számba továbbra is erősen Darton-Maremita vonalon, de erősítve sok más világ és téma segítségével. Az első szám pozitív fogadtatása sokban hozzájárult, hogy ez ilyen tartalmas lehessen, úgyhogy reméljük ezt is legalább annyira fogjátok szeretni. Következzenek a szerkesztő szavai, amivel szerényen bevezeti az aktuális számot:
Zsoldos vagy? Magányos kalandor? Vagy a csapatod váratlanul feloszlott? Esetleg a kompániád rövidült meg egy taggal? Akkor a legjobb helyen jársz, hisz a Vándorkrónikák kalandjai mindig tele vannak veszedelemmel, s még a legtapasztaltabb kalandozók sem vághatnak neki foghíjas csapattal, vagy urambocsá, egymaguk! Nézz körbe a kommentek között, vagy írj magad egyet, hogy miféle szerzet vagy, s milyen csapatot, vagy csapattagot keresel, s persze azt is, hogy melyik ivó sötét sarkában találnak meg (kiváló alternatíva persze az e-mail cím, közösségi média elérhetőség vagy telefonszám is)!
Emlékeztetőül: a nyári táborra való jelentkezési határidő július 14., a szabad mesékre való jelentkezést ezt követően, 15.-én este 18 órakor nyílik csak meg. 
Legtöbben talán a világformáló Észak Lángjaiban (és annak csodálatos Boros-Szikszai borítóján) ismertük meg a Vörös Lobogó több valóságban is népszerű hordozóját, de hasonlóan a korai M* hősökhöz tudhattuk/remélhettük, hogy az irodalmi alak mögött egy játszott szereplő áll. Nem is akármilyen, hiszen egyike volt azon kevés kalandozóknak, akik még AD&D karakterként kezdték és a metamorfózusok révén alakult át alattuk a világ és a rendszer is azzá a M.A.G.U.S. szerepjátékká, amit mi is megismerhettünk és megszerethettünk.