Amund jóvoltából megérkezett az első hangulatkeltő novella az idei nyári tábor hétvégi főkalandjához. Tőle már-már megszokottan, a korokon átívelő történet gyökeréhez vezet vissza minket, hogy végül augusztus 10-e estéjére összeálljon bennünk is a teljes kép.
***
Hitük szerint mindig is léteztem és velem így ők is. Tőlem kapták ezt a tudást, de nem a tudásom egészét. Mikor rádöbbentem, hogy szerelmem elég mindannyiunknak megteremtettem őket magamból, s megkapták a szívem hevét önmagukban. A magasból zuhantunk és a mélységből emelkedtünk fel sisteregve, gőzölve, folyva. Otthonuknak a száraz földet találták meg, ahogy belőlem egyre több lett sokasodtak. Az Első Éjjel megszakadtak a síkok és mint bennem úgy bennük is egy vágy és parancs lett hangossá: hódíts! Én vagyok a Halál Ura.
Múlik az idő…
Hamar megakadt az előrevonulásuk. A föld szörnyeivel hatalmam által elbírtak, de más, értelmes lényekkel szemben uralmuk nem működött egyformán. Erősítésre volt szükség, mikor a hóhajúak és a földmozgatók ellenünkben. Kitártam a szájaimat és mert hangot akartam, szavaim lettek, melyek a síkok között utat találtak a másikhoz. Én, hasonló, testvér, fivér, öcs.
Manu’Nanga más utakat is talált mint én, más stratégiákat és módszereket. Ebben teremtésünk óta jobb volt … tehát mindig. Segítségéért cserébe azonban sokat akart … nagyon sokat. Belőlem és az enyéimből. Az árulását elnéztem neki, de éhségét nem, így hamarosan újabb ellenséggel néztünk szembe, aminek szemtükrében magunkra ismertünk, de csak közös ellenségünk maradt és a viszály. Én vagyok az Élet Ura.
Yalamar és Halanei népe azonban így is visszaszorult. Szigetviláguk pereméig űztük és két oldalról szorongattuk őket, a földmozgatók saját belső viszályaikkal, csapásaival küzdöttek és valaki vagy valami megosztotta őket … eléggé, hogy ne a felszín felé és ne ránk figyeljenek. Vérzivataros tavaszok, forró havú telek következtek.
S tovább múlik az idő …
Fivérem győzelmet arat ellenségeinken, de nálamnál már erősebb. Anatea és Killahoe törzseinek szigetei lángban állnak, mikor hatalmába kerít az érzés, amit az első éjszaka óta nem ismertem: félelem. Tudom, hogy a hóhajúak után megrabolt népem következik és én. Megtanulom, hogy a félelem kétségbeesést szül, apasztja a lángomat szívemben. Kékre vált.
Egy idegen ért partot .. Mesternek nevezik és egyik nép előtt sem hajt térdet. Szükségem van rá. Ha meg tudom győzni szövetségesem lehet. Alkut ajánlok, okosabban gondolom magam mint mikor Manu’Nangával alkudoztam. Nem ver át … nem árul el … talán mert kezdettől nyíltan beszél céljairól, melyek egy darabig illenek az én jövőmmel. Egyesített erőnkkel fegyvert kovácsolunk, a leghatalmasabbat a szigeten lévők közül. Sötét ércből, fényes lángból, a szivárvány minden színéből: áldásommal látom el. Neki adom a nevemet, neki adom a szívem tüzét. Úgy nevezzük: Nubosse.
Testem gyenge, lelkem a hegyek között vándorol álom gyanánt hópárduc formájában. A Mester forgatja Nubosset, de nem harcba viszi. Olyan csatornákat nyit vele, melyek a Paktum óta örökre lezártnak hittek általam. Nagymacskaként pihegek egy vadászat után, mikor az egek újra megnyílnak és látom Írielt. Azt hittem az otthonommal együtt veszett el és oda. A Mester tartja a szavát: a hóhajúak oldalára állnak a Fehér Láng és társai, lények, szellem, angyalok odaátról. Sajnos nem látom, csak elképzelem Manu’Nanga csalódottságát. Ilyen, amikor a menny és pokol szövetkezik a kedvedért. Nem számíthattál az ismerős kapcsolatra a hatalomban, amivel kudarcra kényszerítenek.
Visszatérek és fogadom a Mestert, hogy terveinket külön-külön állva és együtt bevégezzük. Megpróbál megölni, de csak megsebesít. Megpróbálom elorozni az erejét, de csak átkom szállhat a kardra. Átkom, hogy forgatójával egyetemben hagyja el a partokat, s ne teljesítse be sorsát. Ahogy a Mester elhajózik tudja, hogy vesztett … hogy mi mind vesztettünk. A városok elnéptelenednek, népem elgyengül nélkülem és erőm nélkül, a csaták véres mezeit előbb fű majd hó lepi be. Egy háború győztes nélkül, egy birodalom nép nélkül.
Múlik az idő …
Eljöttek hozzám. Majd mind itt vannak. A Delejköpők, a Kés Népe, a Tűzimádók. Nem felejtettek el. Alig emlékeztetnek magukra és rám, de ezt én is elmondhatnám, hogyha maradtak volna szájaim hozzá (nem). Amit egykor önként adtam, most elvárják és követelik, de megtanulták az örök télben, hogy mindennek ára van, s én már nincs miből megfizessek. Így innentől ők teszik.
Magukat áldozzák értem, mikor testük húsa már nem kívánja a szárazföld tapintását és szeleit. Elmerülnek és mindaz a kevés, melyet elméjükben őriztek az enyém lett. Korcs, sötét és torz mágiák emlékei és rettentő kevés. De rettentő sokan vannak és időről időre egyre többen érkeznek. Csak megmerítkeznek bennem és így nem csapolnak meg, így erőm tovább növekedhet. A lassúság őrjítő és fájdalmas, így csak egyetlen vigaszom maradt …
… hogy múlik az idő.