A kék holddal együtt kelt. Ahogy ez első sugarak átszöktek a gomolygó felhők maradékán, úgy ébredt ő is. Lassan, bizonytalanul törve át az égi földek és az alant elterülő vidék közti határt. Az álom és a valóság határát. Ébredés utáni kábaságában el is játszott a gondolattal, hogy lehet még mindig csak álmodik, így akár nyugodtan vissza is dőlhet kényelmes ágyába, hiszen akkor sem történik semmi, ha nem látja el kapitányi kötelezettségeit. Szomjúsága azonban az asztalán díszelgő üveg felé vezette. Miközben embereset húzott kedvenc itókájából meglátta az asztal közepén heverő lapot. Jóskártya. Azonnal tudta, hogy ébren van. Már megint azt hitte, hogy a valóság álom. Az utóbbi néhány évben egyre gyakrabban fordult elő. Hiába, a hosszú és súlyos évek nyoma belevésődött elméjébe, lelkébe, és hajójának oldalába. De legalább délceg alakja mit sem változott. Eme jóleső gondolatot emésztgetve húzott csizmát, s célozta be a fedélzetet.
A felhők közt bújócskázó hold fénye vezette tekintetét a fekete kámzsa irányába. Biccentett a fedélzeten tevékenykedő emberei irányába, majd arrafelé indult. A hajóváros kusza fényei lidércként táncoltak a sötét vízen. Nem is oly mesze pedig ott ringatózott az évek alatt idehordott söpredék. Megannyi tengermelléki nemzet keze munkájából összeállt lény, mely folyamatosan lüktetett, változott, hol gyarapodott, hol pedig leszakadt belőle egy-egy darab. Egyesek szimplán csak kalóztanyának nevezték, s be kell látnunk, hogy eme kijelentés nem áll oly messze az igazságtól. A mindenünnen kivetett söpredéket egy helyre hordta össze a víz. Persze a kaotikus mólólabirintus és a hajótestek erdejének mélye ennél jóval többet rejtett. De ezt egy járatlan szemlélődő … Olvass tovább