Kevesebb mint egy hét választ el minket a második Sárkánymonda Szerepjátékos tábortól és mi már nagyon várjuk, hogy végre veletek együtt kalandozhassunk ismét. Arra fel szeretnénk hívni mindenki figyelmét, hogy a táborban az étkezések között (ahogy a programba is lehet látni) nem szerepel a reggeli, így azt javasolt mindenkinek magának intéznie. 🙂 Ezen felül amit még kifejezetten csak ajánlani tudunk, hogy meleg ruhát is hozzatok magatokkal mert éjszakára a jurták igencsak le tudnak hűlni.
A kaland és a csapatok idő közben már a Kalandmesterek markában van és mindenkit biztosíthatunk, hogy jó kezekbe kerül majd végül. Hogy addig is jobban teljen az idő, fogadjátok szeretettel az alábbi hangulatkeltő novellát a kalandíró, Lui jóvoltából.
Bezárt ajtók
Hármójuk közül Klefar lépett ki utoljára a kereskedő otthonának ajtaján. Az új csuklyás zsoldost elég udvariasnak találta ahhoz, hogy maga elé engedje, az udvari ork előtt pedig nem mert kimenni. Ifinben elég fiatalon megtanulta, hogy jobb még véletlenül sem okot adni egy ódivatú ökölharcra nekik, továbbá egy elintézendő feladat előtt nem illik egy partner mosolyát szélesebbre szabni szablyával.
A Quirron-tenger illatát nem tudta pótolni a mellette folyó Selva, a kikötők látványát nem helyettesítették a kocsmákká és csárdákká alakított hajók, és Antoh rituáléira is nosztalgikusan gondolt most, hogy javarészt csak Alborne követőibe botlott. Viszont Darecban is pénz áll a házhoz, és lényegesen kevesebben akarják itt a torkát átmetszeni. Így hát biztonságban érezte magát, ahogy a parti szórakozóhelyek előtt haladtak el a lampionok alatt. Egyetlen egyszer kondult meg egy furcsa csengő az elméjében, mikor egy kalapos hölgyet látott sietősen továbbállni, de hamar elfojtotta magában az érzést. Ugyanezt tette akkor is, mikor vándorútja folytatása helyett a letelepedést választotta.
A szokásosnál a regatta miatt egyre többen vannak a városban. Nem volt baja sem a külhoni nemesekkel, sem a kíséretükkel, pláne nem a tárcáikkal. A verseny körüli felhajtást nem igazán értette; de arra ideális a rendezvény, hogy kiszórakozza magát. A kereskedő jó pénzt fizet, ha találnak valamit abban az istenverte kúriában, amivel le tudják járatni a fiatal tanácsost. Márpedig találnak valamit – ebben biztos volt. Ahogy haladtak a ritkuló éjszakai mulatozó között, fejben már leendő nagy vagyona helyét kereste. Végül megállapodott abban, hogy legalább a háromnegyedét nőkre és italra költi majd, mondjuk azon a hajón, ahol az a furcsa macska a szakács. A többit pedig elherdálja.
A távolban felsejlett a lezárt kúria alakja az út mellett. Innen már ki tudta venni az előtte álló két őr sziluettjét. Tudta, hogy itt lesznek. Ezért is kellett a másik kettő, aki vele jött.
– Ez lezárt terület! – mondta a kapu előtt strázsáló elf, ahogy a három jövevény közeledni kezdett a bejárati ajtóhoz.
Klefar átlépte a holtakat, és elkezdte feltörni a zárat. Nem volt egyszerű. Érezte, hogy néhány perc kellene még hozzá, hogy átjusson rajta, mikor az udvari ork egy olyat rúgott az ajtóra, hogy annak egy hangos reccsenéssel jeleznie kellett, hogy megadta magát, ha nem akar tovább forgácsolódni. Megtette.
Amint átlépte a küszöböt, a vészt jelző csengő a fejében egy harang kongásának az erejével szólalt meg újra. Testét a készenlét olyan feszültségbe rántotta, ami miatt a dohos, áporodott levegő nem tudta tüsszentésre késztetni. Lépteik nyoma tökéletesen kivehetővé vált a vastag porrétegben. Klefar tudta, hogy nincs idebent senki, és azt is, hogy sietnie kell, mégis óhatatlanul lopakodásba fogott. Hallotta, hogy mögötte a másik kettőnek is igen szapora és szaggatott a légzése.
A hall lépcsőin a csoszogó lábak zaja közel elviselhetetlenül hangosnak minősült; minden hallható lépés egy esély arra, hogy valami észrevegye őket. Hiába mondogatta magának, hogy senki nem lehet idebent. Senki és semmi.
Felértek a lépcsőn, és balra fordultak, csak az ajtó előtt álltak. A késő tavaszi este melegét idebent az Onpor-csúcsainak csontig hatoló hidege váltotta fel. Klefar a rajzolatokat nézte a bezárt ajtón. Hasonlatosat sem látott még soha életében, de a rossz érzés, ami úrrá lett rajta, már annyira mardosta a torkát, hogy nyelni sem volt képes rendesen. Rettegve fogta meg a kilincset, és nyomta le. Az ajtó azonban nem nyílt, és ettől egy kis megkönnyebbülést érzett. Lassan elkezdett tolvajszerszámai után kutakodni – de most mintha az ork sem lépett volna olyan gyorsan, hogy a maga kulcsát használja. Néhány szívdobbanás után viszont erőt vett magán. Az ajtó megtört, csak úgy, mint a rajta lévő írásjelek.
Klefar most is utoljára lépte át a küszöböt, de ennek már semmi köze nem volt a kísérői iránt érzett félelemhez vagy szimpátiához. Egy pár másodpercet várt, mielőtt beljebb lépett volna.
Hirtelen kapott szablyája markolatához, mikor meghallotta az ork nyögését, aki, mint akire hirtelen fejfájás tört, halántékához kapott, izmai pedig megfeszültek valami görcstől, ami úrrá lett rajta.
– Ne hangoskodj melák, még a holtakat is felvered! – rivallt rá félig suttogva a csuklyás, kezében a számszeríjjal. A melák pedig szót fogadott. Hirtelen kezeit maga mellé engedte, és kihúzta magát. Klefar félelme valami furcsa okból kifolyólag ekkor vált igazán kínzóvá; a mozdulat olyan idegen volt az udvari orktól, hogy az elméjének küzdenie kellett ahhoz, hogy hinni tudjon a szemének.
Ideje sem volt reagálni, mikor a melák elkapta a csuklyás társuk tarkóját, és kardját olyan könnyedséggel döfte át a tüdején és forgatta meg benne, mintha nem evilágból származna. Klefarnak ha ideje lett is volna reagálni, ereje semmiképpen nem volt az őt bénító félelemmel szemben, ahogy a földre hulló tetemet nézte. Az ork gyilkos dühbe torzult arca és vadállatias lihegése, őrült tekintete csak tovább növelte benne a rettegést. Mintha az azonban nem vette volna észre, tekintette cikázott a szoba különböző pontjai között, majd megállt egy ponton. Lélegzetvétele lassulni kezdett, arcizmai kevésbé állatias grimaszba oldódtak. Klefar követve a tekintetet, Uwel oltárát pillantotta meg a szoba egyik falánál.
– Hol van… – ahogy az ork megszólította, egyből felé fordult ismét – …Kyllwir nan Svargoff?
Klefar pedig elgondolkodott – vajon miért nem azon a hajón iszik épp, ahol az a furcsa macska a szakács?
Így már kettő kérdésre nem tudott válaszolni.
