A késő délutáni fény tompa aranyként simult végig Equassel ódon negyedének palafedeles háztetőin, miközben Sina, a hallgatag fejvadász, Aden, a délceg harcos, Gorab, az udvari ork és Ulyess, a könnyed léptű tolvaj a szűk utcák zegzugában haladva megérkezett ahhoz a szerény, ám kifogástalan ízléssel berendezett épülethez, ahol Shao Shin-Kao advocatus várta őket a megbeszélt időpontban. A szuke jogtudor híre messze földön ismert volt, hiszen nem csupán a törvény paragrafusait forgatta kivételes éleselméjűséggel, hanem olyan ügyeket is vállalt, amelyekbe mások még belegondolni sem mertek, ezért egyikük sem számított arra, hogy a nehéz tölgyfaajtón belépve nem maga az ügyvéd fogadja őket, hanem egy halálsápadt, kezét szüntelenül tördelő írnok, akinek tekintetében a rettegés olyan mély nyomot hagyott, hogy első pillantásra is nyilvánvalóvá vált: olyasmit látott, amit ember nem kívánhat magának.
– Meghalt… meghalt az úr… – hebegte a fiatalember, miközben ajkai remegtek, és úgy kapaszkodott az íróasztal szélébe, mintha lábai bármelyik pillanatban cserbenhagynák. – Én… én találtam rá… az irodájában… Erik Dorn úr… ő már elrohant a városőrségért… bizonyára perceken belül visszaér…
A kalandozók egymásra pillantottak, majd Sina volt az első, aki válasz helyett elindult a belső helyiség felé, mert ösztönei azt súgták, hogy minden elvesztegetett pillanat újabb nyomokat temet maga alá.
Az iroda ajtaja résnyire nyitva állt, odabentről pedig nehéz vérszag áradt, amely összekeveredett a pergamenek, viaszpecsétek és régi könyvek ismerős illatával. Shao Shin-Kao hátradőlve ült magas támlájú karosszékében, mintha csak hosszú elmélkedés közben szenderült volna álomba, ám a mellkasából kiálló penge kegyetlenül cáfolta ezt a látszatot. Jobb kezének ujjai még mindig görcsösen markolták a kés nyelét, feje természetellenes szögben billent hátra, nyitott szemei pedig üresen meredtek a mennyezet gerendáira, miközben álla örök csodálkozásba ernyedt. Ruhája elejét teljesen átitatta a vér, amely a hasán és ölében fekete, megalvadt tócsává sűrűsödött. Mindebből Aden már első pillantásra megállapította, hogy a férfi legalább az előző este óta halott lehet.
– Ha maga tette volna, az nem így festene – jegyezte meg halkan Gorab, akinek harctéri tapasztalatait még a legcinikusabb katonák sem kérdőjelezték volna meg.
Ulyess közben hangtalanul az íróasztalhoz lépett, és az ott heverő bőrkötéses naptárt kezdte lapozni, amelynek utolsó bejegyzésén egyetlen név szerepelt gondosan rótt betűkkel.
– Almeir – olvasta fel félhangosan. – Az utolsó ügyfél.
Az írnokot újra kikérdezték, aki reszkető hangon elmondta, hogy az időpontot egy körülbelül harminc éves, csinos, sötétszőke hajú nő kérte, akinek megjelenése semmiben sem különbözött a város előkelő polgárasszonyaiétól, ezért senki sem figyelt fel rá különösebben. A fiatalember arra is megesküdött, hogy semmiféle kiabálást vagy dulakodást nem hallott az előző este folyamán, bár az utolsó ügyfél előtt már elengedte az úr, és amikor reggel megérkezett, minden pontosan úgy állt, ahogy az advocatus rendszerint éjszakára hagyta.
Sina figyelmét azonban nem a holttest, hanem a szoba túlsó felén álló falburkolat mögött feltáruló keskeny nyílás kötötte le, mert a gondosan álcázott rejtekajtó nyitva állt, noha egy efféle ember aligha hagyta volna tárva bizalmas irattárát. Fegyverét készenlétben tartva lépett be a rejtett helyiségbe, társai pedig követték.
Az irattár polcain katonás rendben sorakoztak a pergamenhengerek, vastag dossziék és lepecsételt iratcsomók, ám egyetlen helyen pormentes üresség tátongott, amely arról árulkodott, hogy onnan nemrég egy egész köteget emeltek le. Ulyess néhány pillanat alatt megtalálta a hiányzó iratok jegyzékét, amelyből világossá vált, hogy kizárólag Roo Serenissima ügyének teljes dokumentációja tűnt el.
A név hallatán Aden komoran összevonta szemöldökét, mert tudta, hogy a rendfőnökasszony ügye napok óta az egész várost lázban tartotta, ahogy őket is, akik Deliany Overbad megbízásából az ügyben nyomoztak.
Mielőtt azonban gondolataikat tovább fűzhették volna, odakintről nehéz csizmák dobbanása és fémvértek csörgése hallatszott, majd Erik Dorn érkezett meg egy maroknyi városőr társaságában. A másik advocatus arca komor volt, tekintetében pedig őszinte megrendülés tükröződött.
– Kérem önöket – szólt a városőrök parancsnoka udvarias, ám ellentmondást nem tűrő hangon –, fáradjanak ki az épület elé. A helyszínt le kell zárnunk.
A kalandozók nem tiltakoztak, hiszen jól tudták, hogy a törvény emberei ilyenkor kevéssé tűrik a kíváncsiskodókat, ezért csendben kivonultak az utcára, ahol hosszú ideig kellett várakozniuk, míg a nyomozást vezető Aryaven Olak minden zegzugot megvizsgált, a jegyzőkönyvek elkészültek, végül pedig a halottat is elszállították.
Amikor a városőrök végre távoztak, Erik Dorn fáradt arccal lépett hozzájuk, és csak akkor szólalt meg, amikor meggyőződött róla, hogy senki illetéktelen nem hallhatja szavait.
– Aryaven Olak hivatalosan öngyilkosságot állapított meg – mondta keserű mosollyal. – Azt állítja, Shin-Kao maga döfte a mellkasába a kést. Azt is mondta, hogy a nyitott irattár puszta véletlen.
Gorab halkan felmordult.
– Az ilyen véletlenekért a csatamezőn emberek fejét szokták venni.
Sina lehunyta szemét egyetlen pillanatra, miközben fejében újra összeálltak a látott részletek: a görcsösen markolt kés, a dulakodás hiánya, a nyitott rejtekajtó, az eltűnt iratok és a titokzatos nő, aki Almeir néven jelentkezett be.
– A gyilkost nem a jogtudor érdekelte – szólalt meg végül csendesen. – Az iratok kellettek neki.
– És valaki elérte, hogy a városőrség ne is keresse tovább az igazságot – tette hozzá Ulyess.
Erik lassan bólintott.
– Éppen ettől félek én is.
Hosszú másodpercekig egyikük sem szólt, mert a felismerés súlya rájuk nehezedett, akár a vihar előtti ólomszínű égbolt. Végül Aden törte meg a csendet.
– Ha Serenissima aktái eltűntek, akkor valakószínűleg rábukkant valamire az öreg, így az elkövető nem egyszerűen megölt egy ügyvédet, hanem el akarta temetni vele együtt az igazságot is.
Erik tekintete végigsiklott rajtuk, és olyan eltökéltség csillant meg benne, amelyet csak azok ismernek, akik már régen ráébredtek, hogy a törvény önmagában mit sem ér, ha nincs, aki megvédje.
– Akkor ugyanarra a következtetésre jutottunk – mondta halkan. – Valaki mindenáron meg akarja akadályozni, hogy a rendfőnökasszony valaha is kiszabaduljon… és attól tartok, Shao Shin-Kao csupán az első volt azok közül, akik ezért az igazságért az életükkel fizettek.
______
A hajnal előtti órák mindig különös csendet borítottak a városra, mintha a sötétség utolsó lehelete még nem akarná átengedni helyét a felkelő napnak. Az Akasztott Ember fogadó is ilyen dermedt némaságba burkolózott, miközben emeleti szobájában a négy kalandozó végre olyan nyugalomban aludt, amely az elmúlt napok feszültsége után már-már ajándéknak tűnt.
A homlokzat árnyékai között azonban hangtalanul mozdult meg valami, és a feketeségből lassan kibontakozott egy csuklyás alak körvonala, aki olyan magabiztos könnyedséggel kapaszkodott fel az emeleti ablakhoz, mintha egész életét hasonló munkával töltötte volna. Egyetlen deszka sem reccsent meg a súlya alatt, amikor a spaletták elé simult, majd egy vékony dróttal megkereste a kis vaskampót, amely belülről zárta azt. A kampó alig hallható nyekkenéssel megemelkedett, az árnyékolók pedig csupán résnyire nyíltak szét, annyira, hogy egy emberi kar könnyedén beférjen közöttük. A behatoló egy finom, alig látható madzagot hurkolt a kampóra, gondosan megigazította a csomót, majd kétrét görnyedve egészen behajolt a szobába, miközben óvatosan széttárta az előre beolajozott szárnyakat.
Kezében egy alma nagyságú agyaggolyót tartott, amelynek nyílását gondosan elsimított viaszréteg zárta le. Hüvelykujjának egyetlen gyakorlott mozdulatával lekaparta a pecsétet, mire az edényből sűrű, szürkésfehér füst tört elő, amely lustán gomolyogva terült szét a levegőben, majd óvatosan útjára engedve hangtalanul ereszkedett alá a fekhelyek irányába. A behatoló nem vesztegetett több időt, visszahúzódott az ablak elé, óvatosan összeillesztette a spalettákat, végül a madzagot lassan megfeszítve ismét megemelte a kampót, amely saját súlyánál fogva visszazárta az ablaktáblákat. Egyetlen gyors rántással kihúzta a zsinórt, az pedig hangtalanul kisiklott a résen, mintha soha nem is járt volna ott senki.
Odabent a négy kalandozó tovább aludt, miközben a füst észrevétlenül betöltötte a szobát, rátelepedett a takarókra, a ruhákra és a fegyverekre, végül lassan minden lélegzetvétellel egyre mélyebbre jutott tüdejükbe. A csendet csak hosszú percekkel később törte meg egy távoli csattanás, amely valahol az utcák labirintusában visszhangzott. Aden álmát éppen csak annyira zavarta meg, hogy ne zuhanjon vissza azonnal az öntudatlanságba.
A harcos nehézkesen felnyitotta szemét, és már az első lélegzetvételnél érezte, hogy valami nincs rendben, mert a levegő szúrós, maró szaga úgy kaparta végig a torkát, mintha finom üvegport lélegzett volna be. Feje lüktetni kezdett, gyomra összerándult, és amikor fel akart ülni, a világ lassan megdőlt körülötte. Rekedt hangon próbálta felébreszteni társait, miközben egyre erősebben köhögött. Kiáltására Gorab morgolódva emelkedett fel fekhelyéről, Ulyess pedig káromkodások közepette próbálta kitisztítani könnyező szemét. Sina azonban mozdulatlan maradt.
A fejvadász mellkasa ugyan lassan emelkedett és süllyedt, de sem Aden rázása, sem Gorab erőteljes hangja nem tudta kizökkenteni abból a természetellenesen mély öntudatlanságból, amelybe a méreg taszította. Mire felismerték a veszély valódi természetét, valamennyien fuldokolni kezdtek, szemük előtt fekete foltok úsztak, végtagjaik elnehezedtek, és a hányinger olyan erővel tört rájuk, hogy Ulyess térdre rogyva öklendezett a padlóra.
– Méreg– préselte ki magából Aden, mielőtt újabb köhögőroham rázta volna meg.
Nem maradt idejük tanakodni. Gorab minden erejét összeszedve vállára kapta Sina élettelennek tűnő testét, miközben Aden az ajtó felé támolygott, Ulyess pedig remegő kézzel próbálta kitapogatni a reteszt. Mire sikerült feltépniük az ajtót, már egyikük sem mozgott biztosan. Vállukkal a falnak ütköztek, lépteik bizonytalanok voltak, és a folyosó is úgy hullámzott előttük, mintha egy vihartól korbácsolt hajó fedélzetén állnának.
A füst utánuk hömpölygött a nyitott ajtón át, ezért nem álltak meg. Gorab hörögve cipelte Sinát, Aden félig támogatta, félig vonszolta az orkot, míg Ulyess az utolsó erejével botorkált mögöttük. A lépcső tetején már egyikük sem tudta megőrizni az egyensúlyát. Aden megbotlott, Gorab térdre zuhant, majd mindannyian egymásba gabalyodva gurultak végig a recsegő fokokon. A fájdalom ugyan élesen hasított beléjük, de éppen ez tartotta bennük az eszmélet utolsó szikráját.
Az ivó kihalt volt, csupán néhány felborított szék, az előző este szaga lengte be a termet és rosszalló kiáltás érte utol őket az emeletről. A kalandozók félig kúszva, félig tántorogva jutottak el a kijáratig, végül Aden vállal nekifeszült az ajtónak, amely nagy robajjal kivágódott előttük. A hajnali levegő hidegen csapott az arcukba, és bár első lélegzetvételük is köhögést váltott ki, már érezhető volt a különbség. Percekig feküdtek a fogadó előtti poros úton, mohón szívták magukba a friss levegőt, miközben tüdejük lassan megszabadult a maró gáztól, és a szédülés is fokozatosan enyhült.
Sina csak jóval később nyitotta fel szemét, amikor Gorab vizet locsolt az arcára.
Hosszú ideig egyikük sem szólt, mert mindannyian ugyanarra gondoltak, és egyikük sem akarta elsőként kimondani. Végül Ulyess törte meg a csendet.
– Ez már nem véletlen.
Aden fáradtan bólintott, miközben tekintete végigsiklott az ébredező utcán.
– Shin-Kao meghalt, valaki megpróbálta megölni Delianyt, és most ellenünk is másodszor próbálkoztak.
– Aki ezt tette – morogta Gorab, miközben lassan talpra állt –, tudta, hol alszunk, és azt is tudta, hogyan végezzen velünk úgy, hogy reggelre mindenki balesetnek higgye.
Sina még mindig sápadt volt, de tekintetében ismét megjelent az a hideg elszántság, amely annyi veszélyen átsegítette már.
– Nem mintha ez lenne a legvédettebb fogadó, – mondta rosszallóan Adenre nézve. – vagy olyan sokat adtunk volna a biztonságunkra, de nem maradhatunk itt.
A felkelő nap első sugarai ekkor érték el a fogadó tetejét, ám fényük sem tudta eloszlatni azt a baljós érzést, amely mindannyiuk szívében megtelepedett.
______
A délutáni nap már hosszú árnyékokat vetett Equassel macskaköves utcáira, amikor a kalandozók számára végérvényesen világossá vált, hogy valami nincs rendben Erik Dorn körül, hiszen a férfit előző nap dél óta senki sem látta, noha a tanúk egybehangzó állítása szerint elhagyta hivatalát, hogy a megszokott kifőzdében költse el ebédjét, oda azonban soha nem érkezett meg. Sina, akinek ösztönei már számtalanszor figyelmeztették látszólag jelentéktelen részletekre, komoran végighordozta tekintetét a zsibongó utcán, majd halkan megjegyezte, hogy az ilyen eltűnések ritkán végződnek szerencsésen, különösen akkor, ha a nyomok ennyire hirtelen szakadnak meg. Aden csupán bólintott, miközben öklét a kardmarkolatra fonta, Gorab türelmetlenül morrant egyet az agyarai között, Ulyess pedig már azt latolgatta, vajon akad-e olyan zug Erik irodájában, ahová még a nap sem süt be.
Nem kellett sokáig tanakodniuk, mert hamar eldöntötték, hogy elsőként Erik Dorn irodáját kutatják át, hiszen ha a férfi valóban sejtett valamit, aligha vitte magával minden feljegyzését. Az iroda rendezettnek tűnt, sőt túlságosan is rendezettnek, mintha tulajdonosa szándékosan ügyelt volna arra, hogy semmi se árulkodjon valódi munkájáról, ezért a kalandozók módszeresen vizsgálták át a polcokat, a pergameneket, a fiókokat és még a falburkolat réseit is, ám hosszú ideig semmi használhatóra nem bukkantak. Ulyess azonban nem véletlenül élte túl mindazokat az éveket, amelyeket az alvilág árnyai között töltött, mert észrevette, hogy az íróasztal egyik faragott oldallapja tompábban koppan, mint a többi, ezért néhány ügyes mozdulattal kipattintotta a rejtett szerkezetet, amely egy gondosan kialakított titkos rekeszt tárt fel előttük.
A rekeszben mindössze egyetlen tárgy feküdt. Egy aprólékosan megmunkált ezüst amulett, amelyet körben vésett szimbólumok díszítettek. Aden tanácstalanul forgatta a tenyerében az ékszert, Gorab értetlenül felhorkant, Sina azonban elmerengett, mert valami halvány emlék motoszkált benne egy régi megbízásról, amely során egy bárddal került kapcsolatba. Végül halkan megszólalt, hogy ha jól emlékszik, ez egy Papagáj amulett, amely Erigowban és a bárdok között rendkívül elterjedt mágikus eszköznek számít, mert képes hangot megőrizni, majd azt később visszajátszani annak, aki ismeri a rajta lévő jelek helyes érintési sorrendjét.
A felismerés új reményt ébresztett bennük, ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy a megfelelő sorrend kitalálása korántsem egyszerű feladat, ezért hosszú perceken át próbálgatták a különböző kombinációkat, miközben az amulett némasága jelezte, hogy ismét tévedtek. Már-már feladták volna a próbálkozást, amikor Ulyess utoljára megpróbálta, és amikor végül az utolsó szimbólumot is megérintette, az amulett mély, tiszta rezgéssel életre kelt.
A következő pillanatban Erik Dorn baritonja töltötte be a helyiséget, olyan élethűen, mintha maga a férfi állna mellettük.
– Beszéltem a fiúval. A Társulatot említette, utánuk kell néznem.
A mondat végére érve tompa kopogás hallatszott, majd a felvétel hirtelen megszakadt, és az amulett ismét néma lett.
A négy kalandozó hosszú másodpercekig hallgatott, mert valamennyien érezték, hogy ez nem csupán egy félbehagyott feljegyzés volt, hanem Erik Dorn utolsó ismert nyoma. A “Társulat” említése új irányt adott ugyan a nyomozásnak, mégis egyre több akadályba ütköztek, mert akárkit kérdeztek ki, akárhová vezette őket a szál, mindenütt falakba ütköztek, elhallgatásokkal találkoztak, vagy éppen olyan emberekkel, akik szemmel láthatóan rettegtek attól, hogy egyetlen szót is ejtsenek az ügyről. Mire fél nap eltelt, már nem maradt kétségük afelől, hogy Erik Dorn ugyanarra a sorsra jutott, mint Shin-Kao, vagyis vagy eltűnt, vagy valaki gondoskodott róla, hogy örökre elhallgasson.
A felismerés súlyát csak tovább növelte, hogy az elmúlt napok során őket magukat is több alkalommal próbálták megölni, méghozzá olyan elszántsággal, amely messze túlmutatott egy hétköznapi nyomozás kockázatain. Aden komoran jelentette ki, hogy harcolni bármikor kész, de értelmetlenül nem vezeti a társait a biztos halálba, Gorab pedig egyetértően mordult fel, mert ork becsülete ugyan nem engedte a gyávaságot, ám az oktalan önfeláldozást még saját népe is ostobaságnak tartotta. Sina végül kimondta azt, amit mindannyian gondoltak, vagyis hogy a megbízás feltételei alapjaiban változtak meg, ezért nincs okuk tovább vállalni egy olyan feladatot, amelynek valódi veszélyeiről senki sem tájékoztatta őket.
Így hát estefelé az Áspis felé vették az irányt, ahol Deliany már türelmetlenül várta őket, de arcukról még azelőtt leolvasta a rossz hírt, hogy bárki megszólalt volna. Sina lépett elő, az előleggel teli erszénnyel a kezében, majd nyugodt, de határozott hangon közölte, hogy Erik Dorn nyomtalanul eltűnt, és minden jel arra utal, hogy ugyanazok végeztek vele, akik Shin-Kao haláláért is felelősek lehetnek. Hozzátette, hogy amikor elfogadták a megbízást, senki sem beszélt arról, hogy ismeretlen bérgyilkosok és szervezett ellenségek szinte folyamatosan vadászni fognak rájuk, ezért a vállalt feladat messze túlnőtt azon, amiben eredetileg megállapodtak.
Deliany arca megfeszült, majd lassan ökölbe szorította a kezét, miközben tekintetében egyszerre jelent meg a csalódottság és a düh. Hosszú ideig hallgatott, végül halkan megszólalt.
– Roo nem csupán a rendfőnököm, hanem a barátom is. Nem hittem volna, hogy ennyiben hagyjátok.
– Nem hagyjuk ennyiben – felelte Sina nyugodtan. – Csak nem a mi ügyünk többé.
Az erszény halkan koppant az asztalon.
– A megállapodásunk a tisztázásáról szólt. Arról nem, hogy valaki sorra levadássza azokat, akik kérdezősködni kezdenek.
Deliany nem nyúlt az erszényhez, csak Sina tekintetét kereste, mintha még várna valamit, egy újabb érvet vagy egy meggondolatlan ígéretet, de egyik sem érkezett. Aden felcsatolta a köpenyét, Gorab türelmetlenül az ajtó felé indult, Ulyess pedig szó nélkül követte. Sina biccentéssel búcsúzott, aztán kilépett utánuk az utcára.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Deliany még mindig ugyanott ült. Végül lassan maga elé húzta az erszényt, és sokáig csak nézte, mintha azt remélné, hogy valamelyikük mégis visszafordul.