A fény…
A labda messzire repült a pályától, és egy fáról lepattanva a kovácsoltvas kerítés tövében állapodott meg. Visítozás és civakodás követte a pörgése lassulását, ahogy kiválasztásra került, hogy ki megy majd érte. Az egyik zömök fiú, Köldök, kiosztott két pofont azoknak, akik rá szavaztak. A felmenői között valahol kellett legyen egy vanír is, mert amennyire jól állta a sarat a játékban és a verekedésben, legalább annyira utálta, ha öt lépésnél messzebb kellett mennie bármiért. A legszélen álló Nomád már önként jelentkezett volna sóhajtva, mert amennyire nem értette sokszor a többiek nyelvét, annyira szerette a játékot, amikor magassága ellenére egyenrangúnak érezte magát a többiekkel… legalább is a csapattársaival.
Ju ugrott ki a sokaságból, s szó nélkül megindult a pálya széle felé, eldöntve a kérdést mindenki számára égzengésnél is érthetőbben. Származása megállapíthatatlan volt a nevelők számára is: a neve sokkal inkább a gyökértelenségére utalt, mint bármi másra. Mandulaszín bőrével éppen úgy lehetett északi kyrek, mint sivatagi dzsadok leszármazottja, vágott szemei egyformán lehettek kráni vagy nara felmenők öröksége, s sötét, kefeszál vastagságú haja már fésűket és ollókat is csorbított ki. Szemei azonban szürkék voltak, s kedvétől függően idézték a fehér bárányfelhőket, vagy az öböltenger vize felől érkező viharok sötét komorságát. Békítőleg visszamosolygott barátaira, akik megnyugodtak döntésében. Mindannyian verekedtek már vele, nem is egyszer, és tisztelték is a kimenetelétől függetlenül. Olyasmit tanított nekik nap mint nap, amit az évszakonként váltakozó tanítóiktól nehezen kaptak volna meg: a vereség emelt fővel fogadását és a győzelem szerény elismerését. S ha az utóbbi időben ingerlékenyebb is volt velük amióta elérte a „kort”, mégis legtöbben őt tartották a nem létező bandájuk fejének.
Csak Tégla eresztett meg a serkenő bajusza alatt egy megjegyzést mutáló hangján:
– S még van képe úgy is tenni, mintha nem élvezné … – Sóhajtotta féloldalasan felnyírt haján végig simítva bőrszíjakkal ékített kezével.
Igaza volt, Jut cseppet sem zavarta, hogy az udvaron lassan átvágva, a bokrok között megközelíthette a lányok birodalmát. Erőt merítve belőle feltekintett a főépület homlokzatán ősi gránitba vésett szív formájú domborműre. Az árvaház jelképe talán évszázadok óta jelentette a negyedek határán álló kerületben a kollektív szégyenérzetet és a város rendjébe vetett bizalmat egyszerre. A fiú számára a egy ideje más jelentőséggel is megtelt a hideg kő, s egyes alkonyokkor meg mert volna esküdni a háromfejűre éppúgy, mint a hét- és tizenháromfejűre, hogy dobogni látszik a szív a fogadók felett elfogyó nap fényében. Bár az is eszébe jutott, hogyha így nevezi őket, akkor Tintavéna, a sárga karikát imádó oktató, biztosan eltör rajta legalább egy pálcát.
A bokrokon túl Valdin kerti ollóinak megnyugtató csattogása hallatszott. Jól tudta, hogy a nap nagyobbik felében nincs mit nyírni vagy nyesni vele, és csak az ablakok alatt sétál el a kertész, hogy úgy tűnjön, ég a keze alatt a munka. Sosem árulta volt el a nevelőknek, mert gyakran hívta magával, hogy a kerítésen kívüli piacokra elkísérje friss gyümölcsökért az étkezések utánra és ilyenkor mindig olyan érdekes dolgokról mesélt ami vele vagy aranytőrös barátaival esett meg, hogy Ju csupán csak hallgatni is szerette a pár évvel idősebb fiú történeteit. Csak azt nem értette miért él velük az egyik udvari kalyibában, hogyha pár utcára tényleg ott laknak a szülei… pláne, hogy neki vannak.
Megszaporázta a lépteit, hogy a fák között hamarabb elérje a labdát. Toldozott-foltozott darab volt, s ha jól emlékezett eredetileg is úgy szerezték, hogy berúgták hozzájuk az utcáról. Be is jöttek érte, de hiába voltak többen, nem csíptek, rúgtak és haraptak olyan gyakorlottan közelharcban, mint a Sértetlen Szív srácai. Azóta ez a trófea értékesebb volt számukra, mint bármelyik vadonatúj darab, amit Faldan mester – a fizikumukért felelős nevelő – csak kihozhat a raktárból. Felváltva aludtak vele az ágyuk alatt, s persze volt már oka és kirobbantója sok éjközép utáni verekedésnek a hálótermekben.
Már majdnem a villa sarkánál járt, amikor a fák közül gyöngyöző kacagás ütötte meg a fülét. Annak ellenére azonnal megtorpant, hogy a pályáról mereven bámultak felé. Még Tégla arcát is ki tudta venni, ahogy lassan formálja a „ne” szót és feje mozgásával nyomatékosítja is. Gyorsan kellett cselekednie, ezért két kézzel maga elé tartva csattanva a fiúk közé ívelte a labdát, akik újrarendezve a csapatokat azonnal folytatták a játékot.
Juról és visszatértéről szinte teljesen meg is feledkeztek, de ő ezt nem bánta. Merőlegesen letért az ösvényről és a hangok irányába indult lopózva. A lányok a kerti asztaloknál időztek, a maguk arisztokratikus báli fantáziáikat mímelve. A hideg évszak ellenére rügyező ágakat hajtottak össze várkapu gyanánt, a reggeliről visszamaradt étkészlettel helyettesítették az ezüstöt és gubaccsal, gesztenyével és falevelekkel ékszerezték fel képzeletbeli táncruháikat. Az egész zenekart Morna fütyülése váltotta ki, amire a toroni Enfe nénitől tanult három alaplépést improvizálták körtáncként éles sikkantások és kacagás kíséretében. A kisebbek megelégedtek azzal, hogy a táncparkett szélén ámuló tömegként felsorakoztatták őket.
Ju ábrándozva nézte a kavargást és félig még gyermeki szemeivel látni is képes volt a képzeletből emelt oszlopcsarnokban zajló eseményeket. Tekintete azonban vissza-vissza vándorolt egy kreolos bőrű és mégis napfényszín hajú lány mosolyára. Nem is vette észre, hogy önkéntelenül a nevét is elsuttogta rejtekhelyéről:
– Mea … – aki egybként három forgás után már észre is vette a közeli fák tövében guggoló fiú szemeinek szélfútta bárányfelhőit, s egy-egy mosolyát célzatosan
neki is küldte.
Így előbb pillantotta meg a drabális nevelőt, Faldan mestert, aki a frissen nyírt bokrokon keresztül törve közeledett a társasághoz. A Ju rejtekéül szolgáló fa túlfeléről harsogta:
– Ebédidő kisasszonyok, odabent már nagy szükség van a tányérokra és villákra. Ha pedig enni is szeretnének akkor azt javaslom, hogy jól csutakolják meg is őket mielőtt terítenének velük.
Az ábrándos gyülekezet egyszerre ugrott meg, s a palota csarnokai kiürültek, falai leomlottak, ahogy rendezett seregként mind megadták magukat az éhség hívó szavának és egyenletes iramban… megtartva még valamennyit elsőbálózó eleganciájukból a főépület felé indultak elsorjázva a férfi előtt. Utolsónak Mea maradt, aki egy fejjel nagyobb volt társainál és több időt szánt szoknyája rojtjainak eligazítására mielőtt nekiindult.
– Királyné – mosolyodott el nevelő – ne felejtse itt ezt a lovagot sem. Fogta halkra szavait Faldan és úgy állította fel egy kézzel Jut a fa tövéből, mintha gombát szedne. Így a társalkodónők nem hallhatták és láthatták, hogy milyen pár zárja is majd a sorukat.
Ju arcán ritkán látott pír futott szét és fejét a vállai közé húzva még alacsonyabbnak tűnt a lány mellett állva, mint egyébként, pedig csak 1-2 év lehetett közöttük… bár az ilyesmiben senki sem lehetett biztos közülük.
– Ha pedig beértek, mondják meg a nevelők karának, hogy jöjjenek az előcsarnokba, mert mondandóm van a számukra.
Visszakísérte őket a kerten keresztül a domborműves főkapuig, ahol már a fiú csapat fele átszuszakolódott, így elvegyültek a lányokkal. Csípőre tett kézzel a külső kapuhoz vezető ösvény felé fordult és a kétszárnyú kapuig vándorolt tekintetével, ahol két bérkocsi állt meg déli irányból érkezve. Nem az észak felől érkező jól ismert társzekér volt, amivel az ételt hozták nap mint nap.
Összecsapta csizmái sarkát, hogy érezze a bokájához erősített markolat hidegét. Arca nyugalmat tükrözött, amikor megmustrálta mennyi idő még a gyerekeknek mind beérni és mennyi időbe telik a kocsiktól a főbejáratig gyalog az út. Ju azonban megérzett valamit viselkedéséből, hiszen egész életében ismerte a nevelőt.
– Mindenkinek szóljunk, Faldan úr? – úgy érezte elcsuklik a hangja, de bizonytalanságát egy közeledő kerti olló utolsó csattanása elleplezte. Valdin fordult be a ház sarkán mit sem sejtve.
– Igen, Ju. – nézett mélyen a fiú szemébe a férfi, úgy, mint akinek száraz hangjában egy ki nem mondott figyelmeztetés, s egyben ígéret rezeg – Hívj ide mindenkit, gyorsan.