Seres Zsolt: Az 52-es körzet fosztogatói (Játékkönyv) kritika, avagy MINDENKINEK SAJÁT ZÓNÁT!
Észrevehetően az emberélet útjának felén(?) sok kreatív ember talál rá önmagában egyfajta veszélyes területre, zavaros vidékre amelybe a behatolás kockázatát túlragyogja a lehetséges zsákmánnyal járó előny. Nem volt ez másképpen Dante Alighierivel, a Sztrugockij fivérekkel és láthatóan Seres Zsolttal sem. Az utóbbiak esetében talán sokkal erősebb volt a hidegháborús esztétikával megcsapott stalkeres hangulat, aminek következménye aktuális vizsgálatunk tárgya.
Sistergett a beton a Teve utcában, mikor a haldokló júniusban megjelent/átvehetővé vált az egyik legújabb madzsar lapozgatós könyv. Csalok, mert én már hetekkel (hónapokkal?) korábban kapcsolatba kerültem vele tesztelés gyanánt így nem kiégetett relékkel kellett megküzdenem vele, most csak felelevenítettem az élményeket és megvizsgáltam a változásokat. Nem utolsósorban immáron képet is kaphattam a korábban csak a szövegben olvasott lényekről és helyszínekről, de ne rohanjunk ennyire előre.
A nyár eleje sohasem látott lapozgatós könyv dömpinggel kényeztetett el minket strandoláshoz, s ezek közül a 
A nehezen kezdődő 2025 azért beváltotta indulásnak egy tavalyi(?) ígéretét és Szlobodnik Gábor kiadásában megjelent egy új magyar lapozgatós könyv. Önnön besorolása szerint a Távoli Világok Krónikái sorozat második darabja ez, a 
Azt terveztem, hogy az idei évben, ahova csak tudok, eljutok és játszani fogok. Nem állhat se kötelezettség, se család az utamba, és ahol csak lehet, én bizony a hobbimnak fogom szentelni, amim van. Erre a felvetésemre még tavaly a kedves nejem ugyan elég rosszul reagált, de végül mégis úgy alakult, hogy meg tudtam oldani, hogy majd’ az összes M.A.G.U.S. tematikájú versenyre / találkozóra / rendezvényre el tudjak menni. Na persze hátra van még a 
Amikor Eric Muldoom lerakta világának alapköveit a Boszorkánylovag (leánykorai nevén Sötét angyalok) című könyvével még a fogszabályzással szenvedtem. Igaz, a szemfülesebbek már felfedezhették a világalkotásra utaló jeleket novelláiban, melyek a Cherubion keménykötéses antológiáiban jelentek meg. Az általa létrehozott Ammerúnia tehát évtizedek óta a hazai fantasztikum része, több kiadót és átalakulást ért meg, alkotókör szerveződött köré, saját logója is lett és egy ideje rebesgetik, hogy, farkába harapó kígyóként, szerepjátékvilágként is megmutatkozik. Csodás.
Nagy meglepetésemre az idei nyár (és év) első hazai készítésű lapozgatós könyve nem a fél-rajongói közegből érkezett (bár bejelentés volt, és őket is várom kockát csörgetve péntek délutánonként a lehanyatló napra sóhajtozva) hanem egy nagyobb könyvkiadó, a DeltaVision könyvheti megjelenései között tűnt fel. Ők egyébként már veteránnak mondhatóak a témában: ha némi szünettel is, de a Harcos Képzelet sorozat felkarolása után M* tematikájú sorozatot is kezdtek korábban.
Magyar Gergely azon szerencsés kevesek közé tartozik, aki hozzájutott idén a Fekete Hatás Szindikátusának sajátgyártású, önálló, DE hivatalos magazinjához. Azonban vannak kérdések, hogy ez folytatódni fog e, hogy hogyan is szerezhetjük majd be mi (nekem sincs) és van e benne elég érdekes anyag, hogy egy szerepjátékosnak vagy a M* irodalom kedvelőjének is érdemes legyen AKARNIA. A választ a száguldó kritikás, Magyar Gergely hozza el a tőle megszokott alapos és tartalmas kivesézésében. Kritika: 
A forró nyár egyik NAGY hazai megjelenése eddig ez a könyv fantasy fronton. Több szempontból is izgatottan vártam: egyrészt ugye már közös sorozatban jelenik meg valami, ami nem szorosan a (Vindgardia) sorozat tagja, tehát sikerült valakinek valakivel összefogni (gratulálok) és a könyv előzetesen már ígéretes buzzwordökkel (hangzatos, divatos kifejezésekkel) és funkciókkal hergelt, mint „sandbox” és TÖBB karakter közül is választhatunk a könyv elején akikkel egészen más kalandot élhetünk át. Igazat mondtak? Mindez tudott jól sikerülni? A legvastagabb lapozgatós könyv lett az UNIVERZUMBAN? …. és van e térkép benne?
Úgy érzem sok negatív dolgot fel fogok hozni a könyv kapcsán, ami eredendően nem vele kapcsolatos, de kiváltja belőlem, eszembe juttat, úgyhogy hajrá. Az, hogy valaminek „reneszánsza” van éppen lassan olyan elhasznált szitokszónak hat, mint az „epikus” volt-lett a 2000-es évek végén és ’10-es évek elején a videojátékokban. Ahogy akkor sem volt semmi epikusabb, mint korábban, úgy most sincs igazi reneszánsz. Legalábbis nem gondolom, hogy az reneszánsza valaminek, ahogy lassan kifújt vasúti híd alatt terjesztünk kétes értékű dolgokat névtelen eladókkal találkozgatva. Ez inkább hasonlít a ’80-as évek akciófílmjeinek dílerkedéséhez.
A