Úgynevezett diplomácia
A hessebyi kikötő fölött lassan ereszkedett le az alkony, miközben a Küldetés enyhén nyikorgó teste lustán ringott a sötétedő vízen. A kapitányi kabin félhomályában Roo Serenissima egy súlyos pecséttel ellátott levelet tartott a kezében, amelynek sorai között olyan ígéretek és fenyegetések rejtőztek, amelyekhez képest még az óceánok kiismerhetetlen mélységei is nyitott könyvnek tűntek. Amikor ujjai megfeszültek a pergamen szélein, nem csupán a fáradtság, hanem a hónapok óta gyűlő ingerültség is átsuhant rajta, miközben a Kelet-óceáni uszony néma mágikus rezonanciával reagált gazdája hangulatára.
– Ha még egyszer leírják, hogy „kölcsönös megértés”, esküszöm feldugom a seggükbe az Uszonyt – morogta félhangosan, miközben hátradőlt, és pipáját keresve tekintete végigsöpört az asztalon. Majd amikor az ajtó nyikorogva jelezte valaki érkezését, fel sem nézve tette hozzá – Ha te vagy az, Deliany, akkor remélem bort hoztál, és nem rossz híreket.
Deliany belépése egyszerre volt határozott és nyugodt, ahogyan széles vállával betöltötte a teret, majd egy pillanat alatt felmérte Roo hangulatát. A szokatlanul csendes jelenlét éles ellentétben állt a nő megszokott, szinte viharos energiájával, ezért miközben az asztalhoz lépett, halkan válaszolt, és egy palackot tett le elé – Bort hoztam, de úgy látom, a hírek maguktól is megtaláltak.
Roo felhorkant, majd a levelet felé lökte, miközben ajkai sarkában keserű mosoly jelent meg
– Meghívtak Equasselbe, mert szerintük ideje elsimítani az „apróbb nézeteltéréseket”, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy mindenki mosolyogni fog, miközben a másik torkát méregeti. És ha ez nem lenne elég, Ishanna Umm már most úgy küldi a hullámait felénk, mintha személyesen akarna elsüllyeszteni, nem beszélve arról, hogy Viktória úrnő állítólag olymódon tekint ránk, mintha valami rosszul sikerült tréfák lennénk.
Deliany lassan végigfutotta a sorokat, majd ujjával megkocogtatta a pecsétet, miközben szemében az a jellegzetes, csendes elszántság csillant meg, amely Roo mellett tartotta – És te attól tartasz, hogy ez nem diplomácia lesz, hanem ítélethirdetés, csak még nem tudjuk a módját.
– Attól tartok, hogy mindkettő – válaszolta Roo, miközben felállt, és ideges léptekkel járkálni kezdett –, mert az északi papok már így is Antoh eltévedt gyermekeiként tekintenek ránk, a déli egyház pedig úgy tesz, mintha mi lennénk a hiba a térképen, amit el kell távolítani. És
közben én itt ülök, levelekre válaszolok, mosolygok, egyeztetek, pedig legszívesebben egyszerűen csak kihajóznék valamerre, ahol nem találnak meg a problémák.
Deliany ekkor közelebb lépett, és megérintette Roo vállát. Ritkán bátorkodott hozzáérni a nőhöz, de nem azért, mert tartott volna a reakciójától, hanem mert a szemében inkább volt idol, mint bármi más. – Akkor veled tartok, mert ha már vihar lesz, legalább legyen, aki segít megtartani a kormányt.
Roo felnézett rá, megszorította a vállán nyugvó kezét, és a fáradtság mögött lassan visszatért az a szikra, amely miatt a Navigátorok rendje létrejöhetett – Ezt most úgy mondtad, mintha nem lenne választásod.
– Nincs is – felelte Deliany halvány mosollyal, miközben a rendfőnökre kacsintott –, mert Navigátor vagyok.
Roo halkan felnevetett, majd megrázta a fejét, és végre töltött a borból – Rendben van, akkor készülj, mert ha ez csapda, akkor elegánsan fogunk belesétálni, és ha már belelépünk, legalább mi döntjük el, mekkora hullámot vetünk magunk után.
…
A Küldetés Hessebyből indult, Ifin érintésével, majd utuk térkapun át vezetett Pyarronba, hogy ott egy kisebb, partmenti hajózásra alkalmas bárkát béreljenek, amivel eljuthatnak Equasselbe. Roo már az első szakasz után érezte, hogy nem csupán távolságot hidalnak át, hanem szándékokat is, amelyek mögött egyházpolitikai számítások és kimondatlan fenyegetések húzódnak meg.
Az új hajó jóval kisebb volt, mint amit megszoktak, ám fürgén hasította a partmenti sekély vizeket. Amikor végül feltűntek Equassel fehér falai, Roo a fedélzet korlátjára támaszkodva figyelte a kikötőt, ahol a fogadóbizottság már készen állt. Mintha pontosan tudták volna, mikor érkeznek, ami önmagában is többet mondott, mint bármilyen udvarias levél.
A várakozók első pillantásra békésnek tűntek, ám messziről is olyan feszült lüktetés vibrált bennük, amit csak az vesz észre, aki már túl sokszor állt diplomáciai viharok előszelében, ezért ösztönösen megérintette a szablyája markolatát. Inkább megszokás volt ez, mint szükség. Deliany már tudta, hogy a rendfőnök asszony gondolatai messze járnak a látványtól.
– Ha hunyorítva nézed őket, még azt hinnéd, hogy örülnek nekünk – jegyezte meg Deliany, miközben Roo mellé lépett, és tekintetét a parton gyülekező, díszes ruhákba öltözött
fogadóbizottságra szegezte, akik túl szabályos rendben álltak ahhoz, hogy valóban nyugodtak legyenek.
Roo félrebillentette a fejét, és egy rövid, szarkasztikus mosoly futott át az arcán – Ó, biztosan örülnek, hiszen mi vagyunk az élő bizonyíték arra, hogy az egyház képes saját magának új problémákat teremteni, ami még tőlük is ritka tehetség.
Deliany halkan felnevetett, de amikor Roo tekintete nem lágyult, inkább komolyabb hangra váltott – Még visszafordulhatunk, ha úgy érzed, hogy ez több, mint amennyit most vállalni akarsz. Csak egy szavadba kerül. Tudod, a tenger nem kér magyarázatot, csak irányt.
– És pont ezért nem fordulhatunk vissza – válaszolta Roo, miközben a korlátra csapott, mintegy nyomatékot adva a szavainak –, mert ha most meghátrálunk, akkor minden hullám, amit eddig felkeltettünk, ellenünk fordul, és akkor már nem mi irányítjuk az áramlatokat, hanem sodródunk velük, azt pedig sosem szerettem.
– Egyébként érdekes, hogy ennyire pontosan számoltak velünk, miközben mi még azt sem döntöttük el teljes bizonyossággal, hogy örülünk-e a meghívásnak – váltott témát Roo.
Deliany mellette állt, tekintete ismét a parton sorakozó alakokat fürkészte, és bár arca nyugodtnak tűnt, izmai enyhén megfeszültek, mintha már maga is gondolt volna erre – Az ilyen pontosság ritkán a véletlen műve, és még ritkábban jelent jót.
– Ó, ne légy ennyire borúlátó – felelte Roo halvány mosollyal, amely inkább volt cinikus, mint megnyugtató –, lehet, hogy kivételesen szerencsénk van, és senki sem akar hátba szúrni minket az első öt percben.
…
Amikor a pallón lefelé haladtak, a kikötő zaja fokozatosan elhalkult, és a fogadóbizottság élén álló főpap előrelépett. Udvariasan mosolygott, de a szeme túl hideg volt ahhoz, hogy őszinte legyen, ezért amikor fennhangon megszólalt, minden szava gondosan kimértnek tűnt – Roo Serenissima, a Navigátorok rendjének vezetője, megtiszteltetés számunkra, hogy elfogadta meghívásunkat, és reméljük, hogy jelenléte hozzájárul ahhoz, hogy végre békés mederbe tereljük a köztünk lévő… félreértéseket.
Roo egy pillanatra megállt előtte, majd enyhén oldalra billentette a fejét, mintha valóban mérlegelné a szavakat mielőtt válaszol, miközben Deliany egy fél lépéssel mögötte maradt – A félreértések érdekes dolgok, mert általában mindkét fél biztos benne, hogy a másik téved, ezért kíváncsian várom, hogy most éppen ki fogja jobban élvezni a végső felismerést.
A pap mosolya egy árnyalatnyit megfeszült, de mielőtt válaszolhatott volna, a háttérből egy csengő női hang szelte át a teret, amely egyszerre volt lágy és fenyegető, mint a mély víz alatti áramlatok – Talán egytől egyig, ha végre mindenki megérti a saját helyét.
Roo tekintete azonnal a hang irányába fordult, és amikor megpillantotta a közeledő alakot, annak szemeiben felcsillant valami, ami egyszerre volt felismerés és kihívás. Roo halkan, szinte csak magának jegyezte meg – Nos, úgy tűnik, a hullámok már meg is érkeztek.
Viktória úrnő Kegyelthez illő öntudattal vonult el a fogadóbizottság tagjai között, hogy csatlakozzon a Hullámok Parancsolójához. – Bízunk benne, hogy az itt töltött ideje során minden kényelmét biztosíthatjuk, beleértve az ön és kísérője számára előkészített szállást is. – mondta megújult magabiztossággal a főpap.
– Őszintén értékelem a nagylelkű ajánlatát, azonban hajlamos vagyok jobban aludni olyan helyeken, ahol nem kell azon gondolkodnom, hogy a vendéglátás része-e az éjszakai meglepetés.
A pap mosolya egy pillanatra megremegett, de gyorsan visszanyerte önuralmát – Természetesen, ha más elképzelései vannak…
– Vannak – vágott közbe Roo könnyed hangon, amely mögött azonban határozott döntés húzódott.
Deliany ekkor egy pillanatra a nőre vetette tekintetét, és halvány, alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán, mert pontosan tudta, hogy ez a döntés nem pusztán kényelem kérdése volt, hanem állásfoglalás, amely már az érkezés pillanatában kijelölte a határokat.
A fogadóbizottság tagjai között futó, gyors pillantások is beszédesek voltak, és bár végül a pap ismét megszólalt, hangjában már ott bujkált valami nehezebben leplezhető él – Természetesen tiszteletben tartjuk a döntését.
Roo enyhén biccentett, majd Deliany felé fordult, miközben már el is indult a kikötő nyüzsgő utcái felé – Látod, milyen gördülékenyen megy ez, már az elején sikerült egy kicsit csalódást okoznunk.
– Ha ez a cél, akkor kiválóan haladunk – válaszolta Deliany, miközben mellé lépett, és tekintetével folyamatosan pásztázta a környezetet.
– Nem cél, csak kellemes mellékhatás – felelte Roo, és bár hangja könnyed maradt, léptei határozottsága és tekintetének élessége azt jelezte, hogy úgy véli pontosan tudja, milyen játszmába léptek bele, és hogy ebben a játszmában minden apró döntés hullámokat vet, amelyek előbb-utóbb partot érnek.