A VI. Hullámkirály moduljának hangulatkeltője – Montovani virtus
A meleg évszak tikkasztó hősége az erioni Montovani kúriában - mint minden magát valamennyire is gorvikinak valló családnál - hatalmas volt a tumultus és a hangzavar. A család épp délebédhez készülődött. A felnőttek többsége már az étkezőterem aprólékos hímzésű abraselyem terítővel lefedett asztalánál ült - vagy legalábbis támaszkodott - hangosan vitázva a mellette ülőkkel, vagy épp az asztal átellenes oldalán helyet foglalókkal a legkülönfélébb témákról. Közszájon forgott itt a Perszonálunió aktuálpolitikájától a megemelkedett erioni csatornaadón át a szomszédságról faragott pletykákig minden. Mit sem törődve a felnőttek pörölésével, a sarjabbak vígan sikongatva és kiabálva fogócskáztak a teremben, míg egy anyai füles, vagy atyjuk kivillanó ramierája a helyükre nem térítette őket. A ricsaj még akkor sem csillapodott, mikor a szolgálók ínycsiklandó falatokkal gazdagon rakott tálakat helyeztek a vendégek közébe.
Ám amikor az asztalfőn ülő Lucelli felemelkedett, a zsivajt mintha elvágták volna. A csendben körbehordozta tekintetét az asztalnál ülőkön, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki rá figyel. Mikor konstatálta, hogy Arlo, a kövérke unokaöccse szájában is megállt az elcsent csibeszárny, belekezdett mondandójába.
"A dűnesámánok tapasztalati mágiahasználók egyes nomád életmódot folytató dzsad törzsekben; jellemzően állatfamulusok segítik őket, és korlátozott, de azért észrevehető befolyással bírnak olyan, a Taba el-Ibara sivatagában a szokottnál is bizonytalanabb jelenségek, mint a szél- illetve homokviharok, és a felszín alatti vizek fölött. Közkeletű tévedés, hogy hasonlítanak a déli nomádok szellemekkel és démonokkal társalgó sámánjaihoz, vagy az északi barbárok sámánpapjaihoz, a dűnesámánoknak ugyanis nincsenek vallásos tanaik, saját isteneik vagy szellemhitük. Egy olyan ősi, még a dzsad nép kialakulása előtti mágikus hagyomány örökösei, amely a szakértők egybehangzó véleménye szerint Galradzsa, Doldzsah és Dzsah papjainak megjelenésével jelentőségét és vonzerejét is elveszítette, és csak leszármazotti úton, de akkor is csak kivételes esetekben élt tovább. Képviselőik olyan kevesen vannak, hogy a második manifesztációs háború előtt az Ibarán kívül szinte nem is hallott róluk senki, maga Roxund is csak egyszer említi őket a Homoki históriában, széljegyzetként."
