Seres Zsolt: Az 52-es körzet fosztogatói (Játékkönyv) kritika, avagy MINDENKINEK SAJÁT ZÓNÁT!
Észrevehetően az emberélet útjának felén(?) sok kreatív ember talál rá önmagában egyfajta veszélyes területre, zavaros vidékre amelybe a behatolás kockázatát túlragyogja a lehetséges zsákmánnyal járó előny. Nem volt ez másképpen Dante Alighierivel, a Sztrugockij fivérekkel és láthatóan Seres Zsolttal sem. Az utóbbiak esetében talán sokkal erősebb volt a hidegháborús esztétikával megcsapott stalkeres hangulat, aminek következménye aktuális vizsgálatunk tárgya.
Sistergett a beton a Teve utcában, mikor a haldokló júniusban megjelent/átvehetővé vált az egyik legújabb madzsar lapozgatós könyv. Csalok, mert én már hetekkel (hónapokkal?) korábban kapcsolatba kerültem vele tesztelés gyanánt így nem kiégetett relékkel kellett megküzdenem vele, most csak felelevenítettem az élményeket és megvizsgáltam a változásokat. Nem utolsósorban immáron képet is kaphattam a korábban csak a szövegben olvasott lényekről és helyszínekről, de ne rohanjunk ennyire előre.

Rajtuk kívül idén azonban még egy csapatot fontos kiemelnem. A Slayers századik rendezvény részvétele után úgy döntött, idén mind felveszik a mesélői stafétát, hogy az asztal másik oldaláról élvezzék a játékot.
A nyár eleje sohasem látott lapozgatós könyv dömpinggel kényeztetett el minket strandoláshoz, s ezek közül a





"A dűnesámánok tapasztalati mágiahasználók egyes nomád életmódot folytató dzsad törzsekben; jellemzően állatfamulusok segítik őket, és korlátozott, de azért észrevehető befolyással bírnak olyan, a Taba el-Ibara sivatagában a szokottnál is bizonytalanabb jelenségek, mint a szél- illetve homokviharok, és a felszín alatti vizek fölött. Közkeletű tévedés, hogy hasonlítanak a déli nomádok szellemekkel és démonokkal társalgó sámánjaihoz, vagy az északi barbárok sámánpapjaihoz, a dűnesámánoknak ugyanis nincsenek vallásos tanaik, saját isteneik vagy szellemhitük. Egy olyan ősi, még a dzsad nép kialakulása előtti mágikus hagyomány örökösei, amely a szakértők egybehangzó véleménye szerint Galradzsa, Doldzsah és Dzsah papjainak megjelenésével jelentőségét és vonzerejét is elveszítette, és csak leszármazotti úton, de akkor is csak kivételes esetekben élt tovább. Képviselőik olyan kevesen vannak, hogy a második manifesztációs háború előtt az Ibarán kívül szinte nem is hallott róluk senki, maga Roxund is csak egyszer említi őket a Homoki históriában, széljegyzetként."