Vándorkrónikák

„Kelet felé már virrad is, az ég pereme sugaras,
a városfalra fölrepül, kukorít a kevély kakas.
Lejárt a vízióra már, de a korhely tivornya áll,
dal halkul, hold, csillag kihuny, a hajnal a városra száll.
A hal alakú kulcs forog tízezer kicsi kapuban,
a Palota, a Vár fölött a szarka száll, varjú suhan.”

Bana-Misingsei, a falak, a költészetek, és az egymással viaskodó iskolák városa… és persze még oly sok minden másé is, hiszen az egyik legnagyobb város messze a birodalomban. A legendák szerint óriások építették falait, nem csoda hát hogy bevehetetlennek mondják.  Három gyűrűjével és megannyi algyűrűjével, vízi útjaival, és páratlan felvonó rendszerével méltán vált híressé birodalom szerte. Vándorok érkeznek messzi vidékekről, a gyorssodrású folyókon suhanva, vagy sokökrös fogaton vánszorogva, messzi pusztákról, vagy a mennyek kapujáig érő hegyek öléből, olykor haragvó tartományokból, olykor magából a császárvárosból, de a kíváncsi szemek árja elapadhatatlan.

Még csak a külső falat hagytuk a hátunk mögött, ahogy a keleti folyamon felfelé hajózunk, mellettünk az elővárosi gazdaságok legelői és istállói sorakoznak, de az alsó gyűrű falai már alig állják a zsibaj útját. A mulatság ideje közeleg amott, a napvilág is átfordulóban már, az égi császárnak csak a koronája kandikál elő a falak mögül, lassan nyugovóra tér. Ezzel egy időben ébred az éjszaka úrnője, a csalfaság óráit hozva el. Nyílik is már a vízi kapu, és szökőárként szakadnak ránk a pezsgés és a hangzavar hullámai. Kétes érzés ez, még egy sokat látott katona számára is. Egyszerre izgalmas, félelmetes és borzongató, hívogató balsejtelem, akárcsak az a sötét kapualj … Olvass tovább