Remélhetőleg mindenki már legalább annyira várja a rendezvényt mint mi, és már csak néhányat kell aludjunk, hogy találkozzunk ismét és meghívjunk titeket egy forró teára és egy közös élményre. A szemfüles, tapasztalt rendezvényre járó kalandozók viszont észrevehették, hogy van még valami, ami hiányzik és nincs rendezvény vagy kaland nélküle és ez nem más mint a HANGULATKELTŐ. A címből kitalálhattátok, hogy ez a poszt ezt hivatott elétek tárni, viszont hatalmas büszkeséggel és szűnni nem akaró boldogsággal jelenthetjük be, hogy John J. Sherwood (Százháború, Hőseposz, Komisz mesék és megannyi novella szerzője) elfogadta a felkérésünket és megörvendeztetett minket egy fantasztikus novellával. Lévén, hogy a történet, amit a mesélőtök elétek fog tárni, nagy mértékben az ő munkásságaiból inspirálódott, nem meglepő, hogy hihetetlenül hálásak vagyunk neki, hogy ezzel is támogatott minket és titeket.
És akkor következzék is a novella amihez kisérőnek csak a modulíró első, ösztönös reakcióját tudom hozzáfűzni:
„Tetszik, ideális mennyiségűnek érzem a figyelemfelkeltő kifejezéseket, neveket. Legalábbis ez alapján éreznék késztetést hogy játszak.
Köszönöm”
John J. Sherwood
Vihar előtti csend
A Quiron-tenger egyik délnyugati szigetén,
az Égi Fény 3726. esztendejében
Mervil először észre sem vette, hogy a rájuk találó elfek egyike nem is elf volt. Ő is háncsruhát viselt, a köpenyét is levélforma csattal fogta össze, viszont zömökebb volt a társainál, a csuklyája alól kilógó haja pedig barna, nem szőke.
– Trev In Lauth – nyújtott kezet a közös nyelven megszólalva Mervilnek. – Ilanorból. Jó végre embereket látni magam körül.
A meglepett pék hálásan kezet szorított vele. Ő és a családja pár napja szenvedtek hajótörést a szigeten, és egy rendezett, de látszólag évek óta elhagyatott kunyhóban húzták meg magukat. A partvidéket járhatatlan sziklaszirtek tagolták, és az erdő is áthatolhatatlannak tűnt, már kezdtek félni, hogy örökre itt ragadnak.
– Mervil Darún Abasziszból – mutatkozott be. – Ők a feleségem, Hester, és a lányunk, Giona. Bocsássatok meg, ha ez a ti házatok, amiben meghúztuk magunkat.
Trev In Lauth elmosolyodott. Mervil egykori önmagára emlékeztette, mielőtt még ő maga a szigetre vetődött volna hosszú idővel ezelőtt.
– Nincs miért bocsánatot kérned – mondta. – Ez a Nép földje, Urria gyermekeié. Ők olyan sokszor hagyják magukra az otthonaikat hosszú évekre, hogy tétovázás nélkül beköltöznek egy üresen állóba. Aztán ha egyáltalán visszatér az eredeti tulajdonosa, vagy visszaadják neki, vagy épít magának egy másikat.
– Tényleg? És nem is fizetnek érte?
– Mi az, hogy fizetni? – kérdezte az egyik elf, aki kíváncsiságból megtanult valamennyit a közös nyelvből Trev In Lauthtól, de ezt a kifejezést még nem hallotta.
– Az egy emberi babona, a mulandóságunkhoz van köze – felelte neki Trev, aztán visszafordult Mervilhez. – Ők nem ismerik a pénzt. Talán mert olyan sokáig élnek, hogy semmi szükségük pénzre váltani az időt. De majd meglátjátok, ha… – Elhallgatott, mert észrevett valamit Giona arcán. – Mondd csak, mi baja a lányodnak?
A pék ijedten fordult hátra, azt hitte, Giona megint összeesett, de szerencsére nem, csak most is nagyon sápadtnak látszott.
– Nem tudom, mi lelte, de lázálmai vannak a hajótörésünk óta. Adtunk neki macskagyökeret, de csak a kihajózásunkról beszél, meg esőfelhőkről és a felsőváros ostromáról… pedig Ifinnek közelébe se mentünk a legutóbbi trónviszálykor. És felhőket se láttunk az úton, csak ott a hegycsúcs körül, amióta partra sodródtunk.
– Azok nem felhők… – mondta Trev, és a hangsúlyában olyan mélységek tárultak fel, amelyek még az ilyesmire meglehetősen érzéketlen Mervilt is megérintették, de hiába várta, az ilanori nem ezzel folytatta: – Szedjétek össze, amitek van, de hosszú útra készüljetek, mert a sziget erdőiben még az elfeknek sem könnyű haladniuk. Elviszünk titeket a városukba.
Giona szeme felcsillant; a tizenötéves-forma lány először adta jelét, hogy figyel arra, ami körülötte történik.
– Arlunnba? – kérdezte.
Trev zavarba jött.
– Arlunn…? Nem.
– Akkor a hajóba? Az égjáróba?
– Giona! – szólt rá az anyja, és megfogta a kezét, egyszerre mérgesen és aggódva. – Kérlek, felejtsd el ezeket a butaságokat, amiket álmodtál…
Trev azonban közbekérdezett, és közelebb is lépett a lányhoz, hogy magának követelje a figyelmét. Arlunn ugyanis az elfek egy ősi városa volt, amit évezredekkel ezelőtt elpusztítottak az orkok. Giona aligha hallhatta a nevét bárhol is.
– Miről álmodsz? – kérdezte.
– A hajóról – felelte a lány lelkesen, de nyomban elkomorodott. – A vitorláimat szél dagasztja, pedig égnek, gyújtóbombák ébresztenek fel szendergésemből, pedig átaludtam az Első Telet is, miután a Százkarú király…
– A Százkarú király?
– A Százkarú király.
– Honnan ismered ezt a nevet?
– Nem ismerem… csak hallottam a haldoklók átkait és az Ezerarcú Hölgy suttogását.
– Róla viszont én nem hallottam.
– És Ujhorgán.
– Őt viszont mind ismerjük.
– És a felsőváros ostroma, amit apám említett. De nem Ifiné. Most, hogy beszélhetek róla, kezd visszajönni, a jégdémonok alatt megreped a föld, a gyújtóbombák tüze megolvasztja a Hölgy kristálypalotáját, és Völgyvidék bukása után először ismét az égen szállok…
Összevissza beszél, de van benne értelem – mutatta a közös nyelvet ismerő elf hangtalanul Trevnek. Mondd neki, hogy folytassa!
– Jó, folytatom – vágta rá Giona olyan természetesen, mintha a gyúródeszka mellett tanulta volna meg az elfek gesztusnyelvét. – Ő Aki Lunírban Jár, az Elsők nagyságáról beszél, Hóhajú Hammarról és Szárcsa Halamerdről, és hogy Ujhorgán újfent fegyverkezik, a démonnőstényét küldte ellenünk, a hold vére csöpög az agyarairól, a szavától az erdő holtakat szül, én pedig már gyönge vagyok, nem repülhetek újra…
– Te Anglotharról beszélsz – mondja az elf halkan.
– Igen. Igen! Így hívnak… és a Lunírban Járó… Emeder… vagy Emedril… majdnem olyan magas, mint te. Csak egy kicsit fiatalabb.
– Nagyon rég kerültünk ide.
Giona figyelmen kívül hagyta az elf válaszát, és tovább beszélt a megolvadt jégpáncélról Arlunn alatt, és háborgó varázsfalakról és tornyosuló egekről és füstfelhőkként kavargó bestiákról és hőstetteket vívó kóborlókról és szigetről és vízről és égről és holdról és harcról-halálról-igazlátókról, mígnem egy megtartó varázslata végül nyugtató álomba szenderítette néhány nappal később az elfek városában.
– Most már nem lesz baja – mondta Trev In Lauth Mervilnek és Hesternek, akik felváltva támogatták az önkívületben hadováló lányukat odáig. Hosszú és nehéz út volt, de Trev és az elfek minden veszedelmen átsegítették őket. Mervil végtelenül megkönnyebbült, amikor elérték az elfek városát. Magától rá sem jött volna, hogy megérkeztek: a lombok alatt rejtőző házak között egyenként nyíllövésnyi volt a távolság, meg még egy kevés.
Trev a saját kunyhójában szállásolta el őket, és miután többedszerre is átbeszélték a hajótörésük történetét, csak egy kérdése maradt:
– Giona egyszer említette a kóborlókat. Tudjátok, kik lehetnek? Mert csak a baj jár a nyomukban…
– Nem – felelte Mervil. – Még gyerek voltam, amikor az utolsó crantai kóborlót látták Abasziszban, aztán történt valami a keleti barbárok földjén, és elmaradoztak.
– Crantai kó… – Trev egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán elmosolyodott. Valóban túl régóta élt már az elfek között. – Ó, te az élőhalott crantai szunnyadókról beszélsz! Én nem rájuk gondoltam. A lányod látomásai az ősi korokból eredtek, de ezen a szigeten… nos, mindegy. Kóborlók alatt én a kalandozókat értettem, a crantaiak ugyanis így hívták őket, és az itteni elfek átvették tőlük ezt a szót. De mindegy is, a lényeg, hogy egy sem volt veletek a hajón. Mert… ugye… nem?
VÉGE