Slam: A hóbestia legendája (M.A.G.U.S./Dark Ynev novella) -

Hétindító írásunk nem „egyszerűen csak” az Ynevi Krónikák honlap egykori írása, de ugyanakkor 1999-ben jelent meg az rpg.hu-n, nem sokkal a M* levelező listán való debütálását követően. Slam még más „Dark Ynev” jelölésű írást is jegyzett évekkel később, s ezt a megkülönböztetést meghagytuk a címben mert fontosnak tűnik.

A LEGENDA

A vén férfi a gerendakunyhó kandallója mellet ült. Körülötte gyerekek, sőt felnőttek is. Az öreg meggyújtotta pipáját, lassan, pedig közönsége már türelmetlen volt.
– Ismeritek a hóbestia legendáját? – a mesélő válaszra nem várva folytatta, hiszen tudta ő, hogy mindenki ismeri, épp ő mesélte nekik alig egy hónapja.
– Az egész egy ilyen téli napon kezdődött, mint ez. Régen volt az már, a jégmezők még messze délen voltak, és a régi tudás se volt meg teljesen elfeledve. Ezekben az időkben egy csoport felderítő járta az erdőket. Messze voltak otthonuktól, új földeket kerestek, de sokáig tartott a kutatás, és a könyörtelen tél elérte őket. Szótlanul ültek a tábortűz mellett. Ogur, a legöregebb, a felderítők vezetője, mellette Kortur, a legendás szigony, mely még a régi időkben készült mágusok keze nyomán, és hatalma oly nagy volt, hogy még az idő se fogott rajta. Jobbján Leitusz, Ogur után a második, az erdők ismerője. Mellette Dergon, az íj mestere. Végül Seruv, a legfiatalabb, aki még csak nemrég vált férfivá. Az ő feladata volt tehát a tüzet ellátni fával. Az épp visszafelé jött karjaiban tartva a rőzsét, amikor meghallotta a sikolyt. Dergon sikolyát, akit még sohasem hallott így kiáltani. Ledobta a gallyakat és futásnak eredt. Teljes erejéből rohant. Míg a fák közt futott hallotta Ogur csatakiáltását, és Kortur hangját, ahogy a levegőt szelte. Az a sikoly, nem emberi, inkább a téli hóviharban tomboló szél sikolya. Ezután csak egy halk reccsenés, és egy puffanás jutott el hozzá a dübörgő léptei keltette zajon át. A tisztáson a tűz ugyanúgy égett, mint idáig, de a havon tisztán látszottak a véres testek által a puha hóba húzott barázdák. A nyom tisztán követhetően folytatódott a fák közt. A fiú körülnézett, szemében könny csillogott, majd elindult a friss vérrel borított ösvényen…

A BESTIA

Éhség. Éhség. Fájdalom. Meleg hús. Vér. Jó. Éhség csillapul. Fáj.
– Kradra, mit tettem!?!
Lassan térnek vissza az emlékek. Férfiak, hárman. Nem, négyen. Én éhes vagyok, támadok. Megölöm őket, de az öreg megsebesít. A dárda, még most is bennem van. Aaaaaaaah… Már nem. Körülöttem vér és ruhafoszlányok a hóban. Én is véres vagyok. A fehér szőrt mindenhol vörös foltok pettyezik. Mi ez a zaj? Ah, a negyedik. Felé fordulok. Fiatal. Dühös. Tétovázik. Gyenge. Dárdája a kezében. Megszólalok. Nem érti. Megpróbálom az összes általam ismert nyelvet. A közös és a nomád keverékét beszéli. A saját hangom hallom:
– Ki vagy te?
– Seruv, a legfiatalabb felderítő. Te pedig megölted a társaimat. Ezért megöllek.
A hangja megremeg. Nem túl biztos a dolgában. Elmosolyodok. Ő hátrahőköl.
– Nem kell félned, már nem. Tudd meg, hogy én mágus voltam. Még a régi időkben éltem és mágikus rítusokkal tartottam fiatalon magam. De egyszer, a közel háromszáz évig működő módszer megváltozott. Én nem fiatallá, hanem ezzé váltam amit most látsz. Így nem tudok meghalni, csak éhezek. Lassan elveszítem az eszem. Nem tudom, mióta nem ettem. Sajnálom a társaidat, de nem tudtam irányítani magam. És csak idő kérdése, hogy mikor vesztem el újra az irányítást a testem felett. Már rég meg akartam halni, de ezt a testet mágia alkotta, és csak mágia tudja feloldani. Az a dárda megsebzett, képesnek kell lennie arra is, hogy megöljön. Fogd a dárdát! Ott van a fánál. Ölj meg! És ha a testem már nem mozdul többé égesd el minden részét. Ha a mágia mar elhagyta, akkor el fog égni.
Óvatosan oldalaz a fa felé, megfogja a lándzsát, és döf. A fájdalom. A kín. Végre, megnyugvás…

…de Seruv nem hallgatott a szörnyre. Agyarait és karmait nyakláncra fűzte, hogy ha hazaér higgyenek neki. A nyakláncot a nyakába akasztotta, és eltemette társai maradványait. Aztán lefeküdt a tűz mellé és elaludt. Azt álmodta, hogy egy hóviharban van és a szél hangosan fütyül. A hideg dacára verejtékben úszva és gyengén ébredt. Először az jutott eszébe, hogy vihar lehetett este, ezért álmodott hóval és viharral. Nem értette, hogy miért jutott az eszébe ez. Végül rájött. A kezét vastagon borította a hó. Ez lehetetlen, gondolta magában, hiszen már rég megfagytam volna… Megpróbálta lesöpörni, és rájött, hogy ez nem hó, hanem hófehér szőr. Az ő szőre. Meglepetésében felkiáltott. Hangja akár a hóviharban sikító szél. Dühöt érzett, kétségbeesést, nemsokára már belenyugvást, és végül már csak éhséget…

(1999.10.13.)

Novellák

Versek, költemények

Adanos: A kripta (2002-09-10)

Auer: Ki utolsónak marad…

Belfegor: Így kezdődött… (2002-01-16)

Brutalis: Könnycsepp (2000-01-10)

Brutalis: Győzelem (1999-10-07)

Dark Halfdan: A bosszú

Gangler: Becsület és büszkeség

Gene LaMacchia: Talen

Gene LaMacchia: Ébredés