– Nincs rá szükség, hogy velük tartson, atyám.
– Elkussolsz, fiam. Én már akkor az eretnekekre vadásztam, amikor apád először hazudott anyádnak, hogy te megszülethess.
Az idős Kyel pap nyöszörögve mászott fel a második kocsi bakjára, ahonnan jó rálátása nyílt, az előttük haladó rabszállítóra. Az aggódó városőr csak lemondóan intett és megnyittatta előttük a Hartingból kivezető kaput. Morogva zsörtölődött mérföldeken át, egy szót sem szólt a kocsit vezető vérteshez. Gondolataiba mélyedt és eközben egy pillanatra sem vette le a szemét a rácsok között összeláncolt elítéltekre.
Hetekig tartott, ameddig a gianagi erőkkel együttesen az titkosszolgálat és az inkvizíció közös akcióban lekapcsolhatta azt a romlásszektát, akik egy éve szedték áldozataikat a Sinog Kúltól nyugatra lévő falvakban és a peremvidéken. Elégedett volt a rajtaütéssel, sok démonimádó fajzatot sikerült visszapofozni jogarával az Örök Körforgásba, de a belső kör tagjai undorító védekezést használtak fel az igazsággal szemben: megadták magukat.
Ez őt nem zavarta volna, ahogy a Zászlóháború óta igazából nem sok minden, de a tintanyaló Aranykör lovagok és Dreina fogadatlan prókátorai törvényes tárgyalást követeltek ki nekik. Uwel lovagját majd megütötte a guta, s Fernus, Kyel agg követője sem viselte jól, de megtanulta, hogy mikor kell hallgatni. Általában a túlerővel szemben … A tárgyalás egy rossz, tiadlani bohózat volt.
Szomorú gyerekkorok, fejvadászklánokban nevelt elferdített lelkek, bla-bla-bla. Van amire nincsen mentség és legkevésbé idő, különösen az igazságra. Félszáz áldozat legalább tíz településen, de a legnagyobb baj a törpék voltak, pedig észre sem vette őket a tárgyaláson. Sok áldozat az ő törzseikből került ki és Gianagban nagy becsülete van a vanírok népének. Elérték, hogy példát kell statuálni a szekta tagjaival és Tarinba kell szállítani, hogy ott végezzék ki őket.
Egy szempár villant a rabszállítóban és Fernus atya nehezen, de bevallotta magának, hogy nem a Traidlan-hegység süvítő szeleitől remegett meg. Ismerte a szemek tulajdonosát, ó, nagyon jól is. Larken Chozel, a Dögvész nézett rá átható tekintettel. A szekta karizmatikus vezetője, szüzek megrontója, ártatlanok gyilkosa és démonok cimborája. Az egész tárgyaláson egyetlen szót sem szólt. Csak mosolygott, hogyha a nevét hallotta és úgy nézett végig vádlóin, mint udvari ork egy új verses kötetre és parfümre.
Fernus látta az apját is meghalni, megmondható, hogy igen közelről. Velejéig gonosz család voltak, vándorokra vadásztak a hegyekben és a kannibalizmustól sem riadtak vissza. Úgy látszik a rohadt alma nem esett messe a korhadt fától. Remélte, hogyha ennek vége nem kell majd a következő generáció halálánál is ott lennie. Szőrmeköpenyét félrevetve pipára gyújtott, füstjétől és a maróan hideg levegőtől köhögni kezdett és bevérzett szemekkel állta a rácsok közül lövellő pillantások.
Ha viszont Kyel úgy akarja és kell, akkor hetedíziglen kiírtja a Chozeleket a világból és mosolyogni fog közben, miközben az utolsónak is kinyomja a szemeit…