– Az első sebet, mindig inkább az alkohol ejtse rajtunk – jegyezte meg a kapitány, ahogy butykosát továbbadta a mellette álló felfegyverzett matróznak, majd végigtekintett a mellettük álló kalózhajó fegyverzetén.
Látott rajta naftavetőket és katapultokat is, bizonyára egy riegoyi műhelyben készülhettek, mert ilyesmit a szövetségben nem árulnak tengeri martalócoknak, s a Quiron messze hullámzott a fenséges Mer’Daraytól. Már egy hét telt el, hogy kihajóztak Khaanból és utoljára öt napja csatáztak a vadak vízi dereglyéivel. Akkor a technikai fölény az ő oldalukon volt. Most máshogy állt a délmutató, de örült, hogy a tengeri ütközet véget ért és már csak a fedélzet öntözése maradt hátra … a legénység tagjainak vérével.
Miközben a másik hajó közeledett, s a butykos már messze járt tőle a balján sápadozó első tisztre nézett. A kardhüvelye üres volt, csak egy fadarabot markolt elkeseredetten.
– Fel a fejjel – buzdította a kapitány – legyél olyan boldog, mint akit oltár előtt hagyott egy Tharr pap. A megcsáklyázáson egyszer át kell esni, igaz, az elsőt nem felejti el az ember, de a többi … nos, az már tényleg magától jön.
– Mi-miért ilyen nyugodt maga, kapitány? – hüledezett az erigowi – a fél hajó már lángol, az egyik vitorlaárbóc eltörött és az Antoh papot kiverte a láz. Mondtam én, hogy Navigátort béreljünk erre az útra …
– Mondtad, mondtad, persze – sóhajtott a középkorú borostás főtiszt tengerész szablyát húzva az első csáklyák röpte láttán – de egyrészt mostmár édes mindegy, másrészt nem nyugodt vagyok, csak részeg.
A kalózok úgy ömlöttek rájuk, mint olvadáskor az áradat. Halálsikolyok nyomták el a fedélzeten ropogó tűz hangját, s a kapitány körül egyre szűkülő kör fokozatosan szorult vissza a kabinja felé. A csomagtérbe vezető lépcső felé törő kalózok megtorpantak, mikor egy tiadlani köntöst viselő férfi kivont slan-karddal lépegetett elő. Magában már bánta, hogy erre a hajóra kéredzkedett fel. Nyugodt tekintettel kezdett a támadók mészárlásába, akik így a könnyebb zsákmány felé tódultak inkább.
A kapitány kardvágásai gyilkos pontatlansággal akadályozták saját matrózait a harcban, kinek a vállába, kinek a kardforgató karjába vágott mire a túlélők belökték végre a küszöbén és elhasalva a padlón eltakarta előle a füst a vérontás nagyját. Egy kis nyugalom Dreina poklában, gondolta, majd négykézlábra emelkedett és a matrózágya felé mászott. Legszívesebben kedves mellé heveredett volna, de úgy érezte, hogy eljött az idő, hogy a gondosan olajozgatott és dédelgetett szerszáma megszolgálja a gondoskodást.
Kitakarta és gondosan kikapcsolgatta a bőrszíjait, végigsimította az érccsöveket és megvizsgálta, hogy minden tárrekeszbe friss csomag hegy került e, majd elégedetten magára csatolta a szerszámot és becsületére csak kissé billent meg a súlytól, majd határozott léptekkel az ajtó felé indult.
– Félre, szárazföldi patkányok! – harsogta és még hozzátette, miközben egy rézkarral kibiztosított – Ez parancs!
Tarinban szinte minden törpe erődítmény kapuját ezek őrzik, de Kahre is jó hasznukat vette az utolsó Zászlóháborúban az orkokkal szembeni önvédelemhez. Ugyan még nem rendszeresítették hajókon, de seregeknél már egészen Erionig fel-feltűnt már a harctéren. A kapitány legnagyobb büszkesége volt, még akkor is, hogyha olykor a hajó felújítására szánt pénzt is kellett megcsapolnia érte.
Öblös léptekkel tört utat a matrózai védőgyűrűjén és összeszorított fogakkal meghúzta a kampós önkioldó szerkezetet. A teljes sorozatra kapcsolt törpe tövisszóró minden eleganciát nélkülözve, kattogva indult be és olyan éktelen kerepelésbe csapott át a legmagasabb hangtartományban, hogy aki közelről hallotta, már csak attól is sikoltva térdre roskadt a fülét betapasztva. Százszámra szórta az apró csonthegyeket maga körül gyakorlatilag visszarúgás nélkül és fél perc alatt mindent és mindenkit beterített, aki nem viselt legalább abbit teljesvértezetet vagy nem volt annyi esze, hogy legalább két másik sorstársának a testét maga elé rántsa.
A pusztítás nem tartott sokáig, de a csatának véget vetett. Szerteszéjjel hevertek a sündisznóvá gyalázott martalócok, alig lehetett őket megkülönböztetni a korábban elesett matrózoktól. A kardművész nyugodtságot színlelve lépett ki a meghasadt árbóc takarásából, de az ő hajából is állt ki néhány csontdarab és egynek a felét megrovóan ki is köpte mikor úgy ítélte, hogy elmúlt a veszély.
– Egy ilyen ranagoli eszköz – mormolta odalépve a kapitányhoz – könnyen végezhetne akár egy sereggel is olyanokból, akiknek tudását esztendők ezrei és ezrei csiszolták tökéletesre. Mint a magamét. Hová lesz így a becsület vagy a halál dicsősége?
– Oda se neki, slan uraság – legyintett a kapitány – újratöltésre már nem lett volna pénzem. Örülök, hogy időben felkelt a fene fontos meditációjából. Talán most adtam valamit, amin legközelebb járathatja azt a nagy agyát rímtelen költemények helyett.
Nekiláttak a hajó helyreállításának. Alapanyagnak kiválóan felhasználták a frissen szerzett kalózbárkát, amin már csak egy ijedt szakács és a kapitányuk szajhája maradt. A zsákmány az ilyeneknél mindenek felett álló dolognak számított. Már nagyban surrogtak a fűrészek és kopogtak a kalapácsok, amikor a hajóács és a lassan színét visszanyerő elsőtiszt elindult, hogy a raktérben is ellenőrizze az esetleges károkat.
Minden fal érintetlennek tűnt, bár nyirkosnak. A Khaanból hozott ládák mindegyike alaposan lezárva és rendszerezve állt, talán csak az erigowi címzettnek lesz hozzájuk kulcsa. Két sort ellenőriztek sikeresen a rakománylista alapján, mikor különös hangra lettek figyelmesek. Az egyik láda mozgott. Szabályosan dobálta magát. Rázkódott és sziszegett.
– Valami állat lehet bezárva? – okoskodott az ács – pedig lyukak sincsenek rajta.
– Az szabályellenes lett volna – pörgette a listát az első tiszt – a listán nincsen élő árú. Annak legalább ketrec vagy valami rács …
– Nyissuk ki, nehogy megfulladjon – csapott a pajszerrel gondoskodóan a zár felé.
– Ez is szabályellenes volna – ripakodott a tiszt a másikra, de mikor a feltáruló ládában meggyulladó világosság tükröződött a szemében felnyögött – Dreina irgalmazz!
A detonáció a vízszint alatt hasított ki egy nagy darabot a hajótestből. A második, kicsivel előrébb és feljebb, az orr alatti rekeszeket vetette szét, de ott nem tépett darabokra senkit. Mire a kapitány homályosodó tudatáig eljutott, hogy a hajó süllyed és kiadhatta volna a parancsot az egész test megdőlt, csakhogy egy újabb robbanás, immáron a víz alól felbukkanó hínárszakállas oldalszobrokat és algás tartóbordákat hasított fel. Megadva a hajónak a kegyelemdöfést, s a mellette állót is a hullámsírba rántva magával.
Pár perccel később már csak néhány fadarab, egy ergowi nemesi lobogó, pár csontreszelékkel leszakított húsdarab és egy kiürült butykos lebegett az Északi Fehér tenger vízén a távoli Riegoy felé, kifogva egy hűvösebb áramlatot. S a mélyben, mint egy elégedett kacaj … újabb detonációk vetettek újabb hullámokat és okozott kisebb szökőárt a közeli Solden-szigeteken élő apró közösségeknek. Nem üdvözölték örömmel …
