A meleg évszak tikkasztó hősége az erioni Montovani kúriában – mint minden magát valamennyire is gorvikinak valló családnál – hatalmas volt a tumultus és a hangzavar. A család épp délebédhez készülődött. A felnőttek többsége már az étkezőterem aprólékos hímzésű abraselyem terítővel lefedett asztalánál ült – vagy legalábbis támaszkodott – hangosan vitázva a mellette ülőkkel, vagy épp az asztal átellenes oldalán helyet foglalókkal a legkülönfélébb témákról. Közszájon forgott itt a Perszonálunió aktuálpolitikájától a megemelkedett erioni csatornaadón át a szomszédságról faragott pletykákig minden. Mit sem törődve a felnőttek pörölésével, a sarjabbak vígan sikongatva és kiabálva fogócskáztak a teremben, míg egy anyai füles, vagy atyjuk kivillanó ramierája a helyükre nem térítette őket. A ricsaj még akkor sem csillapodott, mikor a szolgálók ínycsiklandó falatokkal gazdagon rakott tálakat helyeztek a vendégek közébe.
Ám amikor az asztalfőn ülő Lucelli felemelkedett, a zsivajt mintha elvágták volna. A csendben körbehordozta tekintetét az asztalnál ülőkön, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki rá figyel. Mikor konstatálta, hogy Arlo, a kövérke unokaöccse szájában is megállt az elcsent csibeszárny, belekezdett mondandójába.
- Kedves családom! – szólott ünnepélyes hangnemben – habár messze magunk mögött hagytuk az anyaország lankáit, a tradíciókat mégsem hagyhatjuk teljesen a múlt homályába veszni, így mondjunk köszönetet az ételért mindannak aki és ami lehetővé teszi, hogy ma itt lehetünk. Áldassék minden kéz, ami e húsokat a bőrből kifordította, és a tőr, ami szálirányban elmetszette. – fűzte tovább a szót fennkölten, figyelve rokonai feszülten villogó tekintetét – Éljen még sokáig a vadász, akit az asszonya hortyogása virradat előtt az erdőbe űzött, hogy szarvast lőjön, és a balga marha, aki a karám helyett a vágóhídra tévedt. És – e mondata végén szája széle felfelé görbült, poharát pedig a magasba emelte – végül pedig emeljük poharunkat azokra, akik elvileg a család üzleti ügyeiben járnak el éppen, de ha a megérzésem nem csal, éppen lányok szoknyái után kajtatnak. – itt néhányan halkan felhorkantak, a Madre pedig csak a szemét forgatta – Node nem cséplem tovább a szót! Mindenki tömje meg magát pukkadásig!
A padre mondandója végével a hangzavar úgy folytatódott, mintha sose szakadt volna meg. Mindenki a finom falatok után nyúlt, porcelán csörgött, és poharak csendültek.
Már jó ideje tartott az étkezés, mikor a ház pödört bajszú komornyikja magasra emelt orral belépett, és Lucelli úrhoz lépett, s füléhez hajolva próbálta átadni a neki szánt üzenetet. Ám nem volt érkezése végigmondani, mert az ajtó kisvártatva újra nyílt, és Fiero, a Montovani család legidősebb fia lépett be rajta. Balján pedig örök árnyéka, Lael, a testőr.
- Megtértem hazulra kedves családom! – köszöntött mindenkit jókedélyűen, s mielőtt bárki felszólalhatott volna, sorra üdvözölte rokonait.
- Jól van fiam, ha már ilyen időben érkeztél, foglalj helyet köztünk és csatlakozz az ebédhez. – Szakította végül félbe az örömködő üdvözléseket a Padre, hangjában némi éllel
A fiú engedelmesen helyet foglalt, s nekikezdett ő is az étkezésnek, míg kardforgatója csendben strázsált a jobbnál.
- Na és sikerrel jártál a Silvestroknál? – kérdezte végül a Padre.
- Sikerrel, atyám. – válaszolta szűkszavúan a fiú.
- És van is miből fizetniük?
- Van atyám – hangzott az újabb rövid felelet.
- Tán elvitte a Gróf a nyelved?
- Nem atyám. – válaszolta feszülten a fiú, de a feszültség úgy forrt benne, hogy nem tudta tovább magában tartani. Felpattant hát, és fennhangon szólt atyjához.
- Padre! Én meg akarok nősülni!
Az asztal egy pillanatra síri csendbe zuhant, hogy még egy méregtövis koppanását is hallani lehetett volna, majd a következő pillanatban sokszoros erővel robbant ki újra mindenkiből a szó. Lucelli hangja mégis átvágott a zajon.
- És ki volna a szerencsés kiszemelted, fiam?
- Alicia Camelli, atyám.
A név hallatán az asztal körüli diskurzus heves perlekedéssé fajult, s még a Padre is hátratolta székét és megütköző tekintettel nézett fiára.
- Na azt már nem! Nem lesz semmi közünk ahhoz az átkos családhoz az óhazából! – mondta, és pergő gorviki nyelven szitkozódott, s ő is becsatlakozott a heves vitába.
Fiero ekkor eltökélten az asztalra pattant, lábával edényeket és ezüst hústűket söpört félre, ahogy magabiztosan végigsétált a zsúfolásig rakott étkezőasztalon. Árnyéka – kinek arcán először jelent meg érzelem az unalmon túl – kétségbeesetten kapott utána, hogy eltántorítsa tervétől, de elkésett. Az asztal körül ülők méltatlankodva kapkodták el előle tányérjaik és evőeszközeik, ez azonban a legkevésbé sem hatotta meg a heves ifjút. Atyja elé érve kevélyen megállt, kirántotta ramieráját, és egy mozdulattal az asztal vastag fájába állította.
- Márpedig én akkor is elveszem azt a lányt, ha az Úr angyalai is jönnek megállítani!